Volt idő, amikor megittuk a Duna vizét. Igaz, zavaros volt és iszapos, ám ha kőedényben megszűrték és lehűtötték, akkor versenyzett az Illés-kút vizével (az Üllői út mögötti hajdani Orczy kertben), márpedig arról az járta, hogy a pesti oldal legjobb forrása.
A Duna-vizet pörge kalapú tót atyafiak hordták szamárkordén. Az asszony fenn trónolt a hordók tetején, és teli torokból kiabált: Donauwasser, Donauwasser! Csakhogy elsvábosodott szlovák volt az istenadta, így mindenki másként értette. Jókai szerint Dónawo-ósz!-t kiabált. Ágai Adolf, a Borsszem Jankó élclap legendás alapítója úgy értette: Tana vósz. Magyar Elek, az Ínyesmester esküszik rá, hogy azt énekelték: Dána vósz, Dána vósz!, és a cselédek már szaladtak is a kannákkal, vödrökkel, hogy a hordóból merítsenek. Mert egyébként a tarifa három krajcár volt puttonyonként, majd annyiszor még egy-egy krajcár, ahány emeletet meg kellett mászni. A vasszermann hátára kapta a puttonyt, meghúzta derekán az istrángot, majd felkacsázott a kotyogó vízzel a cselédlépcsőn a konyháig.
Porzó szerint (ez Ágai Adolf írói álneve) a leghíresebb Duna-vizes „a söne Joskó” volt, akit pufók ábrázata, rezes orra és dongalába okán semmiképp sem lehetett volna daliásnak nevezni, ám az utcaképhez annyira hozzátartozott, mint a reformkori Pest más tipikus alakjai: a drótostót (akit lábaskötőnek, serpenyőfoltozónak neveztek), a milimári (soroksári sváb tejeskofa), a perecet kínáló péklegény vagy a felvidéki fenyőmadárárus, aki „csattogó léptekkel” járta az utcákat és selyemfarkú csemegét kínált. A legkedveltebb figura persze a pecsenyés volt. Fehér kötényben, faszénnel fűtött kis pléhkatlannal, vállán gyékényszatyorral rótta a várost, és azt gajdolta: Brrrennheisze Würrrscht!, azaz „forró kolbász”. Ágai virsliárusnak nevezi, pedig bajor disznókolbász volt ez a javából, mutatja az ára is (egy szál kolbászka két váltó krajcárka).
Meggazdagodni egyik utcai árusnak sem sikerült. Csak néhány Duna-vizesnek. A 87 vízhordóból, aki 150 éve a félmilliós Pest-Buda útjain hajtotta kordéját, háromról feljegyezték, hogy vagyonos ember lett. Söne Joskó házat vett a külvárosban. Sok kicsi sokra megy – mondhatnánk. Egy másik Duna-vizes a lányának hozományként adta a terézvárosi vízhordás kizárólagos jogát. A harmadik kocsmát nyitott a Józsefvárosban. Mi lett volna a fogadó neve, ha nem Vizes csacsi.
Úgyhogy – bár már Hadrianus császár építtetett vízvezetéket Aquincumban, és Zsigmond király is bevezettette a vizet 1416-ban a budai Várba, nem is szólva a számtalan taposómalmos középkori vízemelő szerkezetről – Pest-Buda első igazi vízvezetéke a Duna-vizes ember volt. Egy szamár, egy asszony, egy kordé, két puttony, hat hordó. Meg egy tót kislegény, aki előreszaladt és felvette a rendeléseket. Mert bár a nagy folyam vize egyre koszosabb lett, egyik járvány követte a másikat, és 1868 decemberében (a mai Országház helyén) Pest első vízműve is működni kezdett, a vezetékes víz csapnivaló volt, a szappan nem habzott benne, a lencse, bab, köles nem puhult meg, az íze a salétromot idézte. Aki tehette, nem itta meg. Minek is itták volna? Pest-Buda népe emberemlékezet óta bort ivott. A budai, budafoki svábok, szentendrei rácok megszállottan termesztették a rakszőlőt, a mézesfehéret, a budai zöldet, a szlankamenkát, a sashegyi vörös, a cirfandli, az ottonel egyetlen asztalról sem hiányzott. A víz csak akkor kezdett felértékelődni, amikor a szőlők ragálya, a filoxéra kipusztította a budai szőlőket és a bor ára az egekbe emelkedett. De sokan ekkor sem fanyalodtak rá a vízre. Hiszen a borban bölcsesség, a sörben szabadság, a vízben baktérium rejtőzik.
hetivalasz.hu – Vinkó József
