Az írás ördöge és a minőség megszállottja

Sokoldalúsága szinte zavarba ejtő. Nemcsak prózaíróként és drámaíróként vált a magyar irodalmi hagyomány részévé, de műfordítóként is jelentős volt. Lev Tolsztoj Anna Kareninájának első magyar fordításával például nagy szolgálatot tett az orosz irodalom híveinek. Kritikusként és esszéistaként pedig szinte mindent górcső alá vett, ami korának szellemi életét meghatározta: az irodalomtól a társadalmi kérdéseken át egészen a gazdaságig. Pályáját a Nyugat hasábjain kezdte, amelyet Babits Mihály szerkesztett, de publikált Móricz Zsigmond lapjában, a Kelet Népében is. Később a Válasz köréhez csatlakozott, majd saját, egyszemélyes vállalkozásba fogott a Tanú című folyóiratával. Ebben egyedül szerette volna újrarendezni a magyar szellemi élet koordináta-rendszerét. Eközben orvosként dolgozott, egyetemi katedráról álmodott Debrecenben, pedagógiai kísérletekbe fogott Hódmezővásárhelyen. Szellemi nyugtalansága nemcsak műveiben, hanem közéleti szerepvállalásában is megmutatkozott. Levelezése – amelynek nagy részét több vaskos kötetben már kiadták – révén kapcsolatban állt a kor szinte teljes értelmiségi elitjével, s mindvégig a magyarság sorsa, jelene és jövője foglalkoztatta. A harmincas években egy „harmadik utas” lehetőséget keresett. Ma már tudjuk, mennyire illuzórikus remény volt ez. 1956-ban egyszerre állt ki a forradalom igazsága és a II. világháború utáni politikai rendszer szociális eredményei mellett. Ezzel ismét olyan pozíciót vett föl, amelyet kevesen értettek meg. Nem csoda, hogy egyik tábor sem érezte igazán a sajátjának. A népiek szemében túlságosan elvont volt, az urbánusoknak túl népi. A Horthy-korban szocialistának bélyegezték, a kommunizmus idején nacionalistának. Antiszemitizmussal is megvádolták (nem alap nélkül ugyan, de gyakran leegyszerűsítő módon). A népi írók mozgalma és a későbbi irodalmár nemzedék jelentős része azonban szellemi iránytűnek tekintette a gondolatait. Németh László (Nagybánya, 1901. április 18. – Budapest, 1975. március 3.) történelmi és társadalmi drámáinak fő jellemzője a „vívódó hősök” iránti elkötelezettség, amelyhez folyamatos feszültség, valamint formai diverzitás és tematikai változatosság társul. A tudomány igazságába és a közösség szolgálatába vetett hit jegyé­ben cselekvő drámai karakterei (mint Bolyai Farkas és János vagy Semmelweis Ignác), a történelem nagy kérdései és az egyén sorsának összefonódása problémakörében őrlődő szereplői (mint VII. Gergely, Husz János, Galilei vagy Gandhi) éppúgy példaértékűek, mint a hivatásukkal, családjukkal, társadalmi determináltságuk által előírt normákkal szembesülni – s olykor szembeszállni vagy az őket pusztító (akár külső, akár belső) erőket alkotó energiává szintetizálni – kényszerülő alakjai (Cseresnyés Mihálytól a Szörnyeteg Sárkány professzoráig). Regényeiben tűélességű – egyéni és közösségi szempontú – pszichológiai és szociológiai megfigyelések kerülnek elő. Így aztán Kárász Nelli „sorsiszonya”, Égető Eszter családtörténete vagy Kurátor Zsófi gyásza kapcsán nemcsak a XIX–XX. századi magyarországi társadalmi és történeti problémák, de a személyes pszichés folyamatok is döbbenetes erővel tárulnak az olvasó elé. Ha csupán Németh László drámáit vagy a pusztán lélektani fundamentumokon nyugvó, ugyanakkor valós szociális problémákat feszegető prózai munkáit olvassuk, akkor is monumentális életművet tekinthetünk át. De mindezek mellett irodalomszervezőként és lapszerkesztőként is szerzett magának hírnevet. S persze híveket – és ellenségeket. Irodalmi és művészeti kapcsolati hálójában a Nyugat szerzői éppúgy szerepeltek, mint a népi írók, de az olyan fiatal alkotói csoportokra is figyelt, mint például a szociológiailag, felekezetileg, poétikai alapelveket, műfaji sajátosságokat tekintve is roppant heterogén Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma, amely az 1930-as években tevékenykedett a Tisza-parti városban, s amelyet többek között Radnóti Miklós neve fémjelez. Az egyéni, személyes és közösségi, társadalmi problémákra érzékenyen reagálva levelezett széles körben kora alkotó értelmiségi elitjével. Egész életében aggódott a magyarság jövőjéért – ez tetten érhető irodalmi és közéleti megnyilvánulásai­ban. Fölhívta a figyelmet hazánk harmadikutas lehetőségeire az 1930-as, 40-es években. Az irodalmi szöveg létrejöttének metapoétikai problémakörét járja körül Az írás ördöge című színműve, amelyet hagyományosan Németh László történeti tematikájú drámái közé sorol az irodalomtudomány. Kétségtelenül helyesen, hiszen a darab cselekménye a XIX. században, keletkezésének (1969) ideje előtt több mint egy évszázaddal játszódik. Főszereplője Semmelweis Ignác, az anyák megmentője, a magyar orvostudomány történetének nagy alakja, akinek a gyermekágyi láz megfékezésében és megelőzésé­ben (napjainkban már egyszerűnek tűnő módszerével, a klóros vízzel kézmosás bevezetésével a per- és posztnatális nőgyógyászati vizsgálatok előtt) játszott szerepe egyértelmű és unikális. Az erre irányuló törekvéseit és munkásságát azonban kora tudományos élete nem pusztán nem értékelte, de kifejezetten ellenezte, megtagadta, s Semmelweiset előbb mind szakmailag, mind emberileg periférizálta, végül a meg nem értettségébe – és anyák százezrei halálának tudatába – beletörődni képtelen és mentális integritását elveszített tudóst tébolydába kényszerítette, ahol az ott elszenvedett bántalmazásokba bele is halt. Valójában azonban Németh darabja a történetiségén túl társadalmi, sőt metapoétikai tartalmakat is hordoz. Két fő kérdése: hogyan a viszonyul a közösség egy újításhoz, a korábban megszokott praxistól eltérő megoldási gyakorlathoz? Illetve: miként szállja meg az alkotót – a címben is jelzett – „írás ördöge”, vagyis a szerzői önközlés, a művészi megnyilvánulás, az alkotói intenció mekkora kényszer egyrészt az író személyiségszerkezetére, másrészt a közvetlen humán környezetére? Az írás ördöge Semmelweise ugyanis nem pusztán az „őrült tudós” irodalmi toposzának mond ellent – annál is inkább, mert a dráma befejezésében a főhős nem az őrület, hanem a „bölcs” beletörődés és belenyugvás útját választja –, hanem az alkotó s kifejezetten az író ember belső őrlődéseibe, állandó kétségeibe, kényszeres felelősségtudatába, vállalt (vélt vagy valós alapokon nyugvó) „missziójába”, ezáltal az alkotásmechanizmus Németh László által (is) megélt folyamatába enged bepillantást. Az írás ördöge című színdarab főhősének ideje, ereje, mindennapjai – Németh szövegében – ezekben az években kizárólag orvosi eredményei, megfigyelései minél szélesebb körben publikálása és elterjesztése körül forognak, ezért aztán családi és emberi kapcsolatai meglazulnak, sőt eszelősnek vélik, tartanak tőle és aggódnak érte. Németh László Semmelweise ezért az állapotáért az „írás ördögének” vagy az „igazság kényszerének” (amely Németh szövegei jelentős részének központi kérdése) megjelenését okolja az életében. Németh a színművének utolsó, negyedik fölvonásában határozott különbséget tesz Semmelweis Ignác, az individuum és személyiség, valamint Semmelweis Fülöp Ignác, az eredményeit és álláspontját lendületesen és olykor szinte az alpári személyeskedésig is eljutó, agresszíven képviselő alkotó között. Németh László ezzel tudatosan és nagyon határozottan veti föl a szerző személye és a szöveget létrehozó író közötti különbséget, továbbá azt, hogy a szöveg konstruálója – elbeszélésmódtól függetlenül – mindig maszk (olykor ugyan első szám első személyben, látszólag „valódi arccal”) mögött van. Németh munkásságának elemzői már megállapították, hogy regény- és drámaírói, valamint szerkesztői és kritikusi attitűdje mellett az esszé műfajának nagymestere is volt. Sándor Iván Kossuth-díjas író, irodalomtörténeti kutató fogalmazta meg róla, hogy drámái is tulajdonképpen párbeszédes formában megírt és színpadra szánt módon megfogalmazott esszék. Németh László „erkölcsi program jellegű” és esszéként is olvasható regényeiben és színműveiben egyaránt valamilyen értékrendszer és etikai alapállás melletti következetes kiállás figyelhető meg. A szövegekben kifejtett konfliktusok pedig – legyenek azok csoportköziek, illetve inter- vagy intraperszonálisak – mindig az eltérő értékrendek ütközéséből keletkeznek, azok mentén rajzolódnak ki. Németh László életműve eleven vita tárgya. Irodalomtörténészek nemzedékei – többek között Vekerdi László, Grezsa Ferenc, Czine Mihály, Olasz Sándor, Sándor Iván, Monostori Imre, Füzi László, Cs. Varga István, Salamon Konrád, újabban Ekler Andrea vagy Békés Márton kötetei és tanulmányai révén – időről időre újabb és újabb nézőpontból próbálták föltérképezni alkotói világának sokrétegű univerzumát. Írásai nem könnyű olvasmányok. Sőt a mai, fölgyorsult világunkban talán különösen nem azok. De aki veszi a fáradságot, hogy elmélyedjen bennük, egy olyan gondolkodóval találkozhat, aki kérlelhetetlen következetességgel kereste a minőséget. Saját magában, a társadalomban és a magyar nemzet sorsában egyaránt. Ez a makacs igényesség és a minőség iránti, megalkuvást nem tűrő elkötelezettség az, amivel Németh László végleg beírta a nevét a magyar irodalom történetébe. Borítókép: Németh László, Berek Kati és Kállai Ferenc a Nemzeti Színház öltözőjében (Fotó: Fortepan/Németh László Társaság) Miklós Péter www.magyarnemzet.hu