Havi cikkek: május 2009
Közellenségek
Nem akadt, aki megfékezze Dillingert és bandáját. Nem volt börtön, mely bezárhatta volna őt. Lefegyverző bája és vakmerő szökései megkedveltették a gengsztert csaknem mindenkivel, a barátnőjétől, Billie Frechette-től az amerikai közvéleményig, amely nem igazán szimpatizált az országot a válságba taszító bankokkal.
A zsoké halála
Hercegfalvy Antóniát a lóversenypályán ismertem meg. Fekete hosszú haja volt és élénk kék szeme. Hideg volt aznap este, talán még a hó is esett a lóversenypálya környékén. A lóverseny mind a kettőnk kedvenc időtöltése volt. Sokszor fogadtunk, de volt, hogy csak gyönyörködtünk a lovak szépségében.
Budajenő, Szent Péter- és Pál-kápolna
Magyar Nemzet szombati magazinjának egyik legérdekesebb sorozatát közöljük le folytatásokban, melyben a remek Ludwig Emil megmutatja nekünk a rejtőzködő Magyarország eldugott kincseit, melyek mellett sokszor figyelmetlenül elhaladunk a mindennapi rohanó életünk során. Vigyázzunk ezekre a páratlan kincsekre, hiszen ezek a kincsek alappillérei szeretett Hazánknak.
Az én asztalom – Braseiro
Amikor beülök egy vendéglőbe, azt szeretem, ha a jó konyha reményén kívül valami erős benyomás ér, megragad a hangulat vagy asszociációk indulnak bennem, emlékek, és megtelik számomra élettel a hely. Most is volt ilyen élményem.
Hét filmje: A pankrátor
Randy Robinson, ˝a Kos˝, a nyolcvanas évek végén a pankráció ünnepelt királya volt. Most, 20 évvel később és öregebben épp hogy a kenyérre valót össze tudja verekedni magának New Jersey-i középsulik tornatermében és művházakban.
Móricz Zsigmond: És akkor meghalt a mese
Köd volt mindenfelé, mintha ködből jött volna Anderjás király palotája elé. Mint ködből idehajított kő, egyenesen haladt, bátran előre a gödrös köves budai váron át. Senki sem állította meg. Csak torony csúcsán ragyogó arany kakas kukorékolta el magát s rázta meg szárnyát, északról egyszerre délre fordult.
Az én asztalom – Városfal
Szokás szerint emlékeimet pergetem, míg az ételekre várok – a Városfal Étteremben ebédelek a Margit-körúton, a Széna-térnél. Gyerek- és ifjúkorom jelentős részének egyik keresztezési pontja volt ez, rózsadombi otthonunkból.
Csonka torony a senki földjén
Móser Zoltán fantasztikus cikksorozata a régmúlt idők, az elfelejtett Magyarország kincseit mutatja meg nekünk ebben a párját ritkító sorozatban, mely a Magyar Nemzet hétvégi magazinjának volt elengedhetetlen tartozéka. Utazzon velünk, ismerjük meg együtt Magyarországot egy kicsit másképpen.
Bunyó
Shawn MacArthur, a kisvárosi srác egy fillér nélkül érkezett New Yorkba. Abból tengeti életét, hogy hamisított cikkeket árul az utcán. Ám egy nap rámosolyog a szerencse, amikor a szélhámos Harvey Borden felfedezi, hogy a fiú tehetséges az utcai verekedésben. Amikor felajánlja Shawnnak, hogy segít neki komoly pénzt keresni, kettejük közt amolyan kényszerszövetség formálódik.
Az én asztalom – Váci utca, Sörforrás
Nagyanyám, amikor valamelyik unokáját meg akarta szólítani, végigsorolta az összeset, míg végre beletrafált annak a nevébe, akinek mondani akart valamit; ez a szertartás legendássá vált a családban.
Milyen hosszú két óra?
Az a legendás churchillizmus.
Szellem a fazékból – Ha már lúd, legyen kövér
A libák többnyire galibát okoznak. Így volt ez Krisztus előtt 390-ben is, amikor az éj leple alatt barbár gallok akarták elfoglalni a várost, de Róma lúdjai felverték gágogásukkal a fáradt őrséget. A történet nem mese, Ovidius is ír a "Capitoliumot hangjukkal megmenekítő" harcias madarakról.
Wass Albert: Zsoltár és trombitaszó
Ültem a kertben és hallgattam a tavaszi csöndet. Vasárnap volt. Pihentek az ekék és boronák, a falu útján lassú mozgású emberek jártak.
Hópehelymúzeum a karosszékből – böngésszen velünk!
Egy amerikai farmer volt az első, aki olyan szenvedélyesen beleszeretett a hópelyhekbe, hogy nem nyugodott, amíg meg nem találta a módját, hogyan örökíthetné meg őket. Wilson A. Bentley fényképei egyszerűen lenyűgözőek.
Szellem a fazékból – Szalonczukkedli
A gasztronómiai pletykák ócskapiacán szívósan tartja magát a hit, hogy a szaloncukor alapjául szolgáló fondant készítésének titkát egy "nagy francia cukrász", Pierre André Manion vitte magával Franciaországból Berlinbe, s hozzánk német "tsemege-tsinálók" közvetítésével került a XIX. század elején.
