Magyar Nemzet szombati magazinjának egyik legérdekesebb sorozatát közöljük le folytatásokban, melyben a remek Ludwig Emil megmutatja nekünk a rejtőzködő Magyarország eldugott kincseit, melyek mellett sokszor figyelmetlenül elhaladunk a mindennapi rohanó életünk során. Vigyázzunk ezekre a páratlan kincsekre, hiszen ezek a kincsek alappillérei szeretett Hazánknak.
Divatba jöttek váraink. Sorra jelennek meg a szép albumok, könyvek rejtélyes-regényes várainkról, s végre az állam is fölkarolja történelmünk öreg tanúinak védelmét, áldoz megóvásukra. Az egykori ország összezsugorodott területén megmaradt tucatnyi híres műemlék mellett mintegy száz kisebb-nagyobb középkori kőerődítmény maradványaival számolhatunk. Ezek kisebb része tekintélyes és ismert rom, amelyet szívesen látogatnak a kirándulók meg a történelmi emlékek iránt érdeklődők, a többi vár maradványa félreeső helyeken, erdők sűrűjében rejtőzködik, romladozik. Pedig ez utóbbi, kevésbé ismert történelmi emlékek között is akadnak izgalmas, szép látnivalók.
A szántódi révtől délre induló somogyi országúton a második falu Kereki. A község neve már 1193-ban felbukkan egy királyi okiratban: az ebben az esztendőben III. Béla által a székesfehérvári johannita lovagoknak kiadott birtokmegerősítő passzusban villa Querequi alakban szerepel. 1229-ben is a fehérvári káptalan javadalmai közé tartozik, az 1332–37 közötti egyházi adólajstromban pedig már a plébániáját is összeírják. A török időkben elpusztult templom romjai 1878-ban még megvoltak, az alapkövek felszedésekor középkori leletek kerültek elő, köztük egy réz vagy bronz kettős kereszt bizánci felirattal, amelynek nyoma veszett.
A falut körülölelő dombok közül a nyugat felé kimagasló, sűrű erdővel borított ormon találhatók Kereki középkori várának romjai. Meredek hegyoldalon kell fölkapaszkodni a természet által kitűnően álcázott épületmaradványhoz. A látvány megéri a fáradságot: a fákkal-bokrokkal körbenőtt magaslaton, máig jól kivehető kettős sáncárokkal körülfogva klasszikus lovagvár bontakozik ki a szemünk előtt. A fehér, kőkemény mészhabarcsba rakott téglákból épült erődítménynek még mindig jó hat-nyolc méter magasságig áll emeletes öregtornya. Öles falak csatlakoznak hozzá, alatta boltozatos terem és kisebb-nagyobb helyiségek láthatók lőrések, ablakok, kapukeretek, lépcsők romladozó maradványaival. Az 1960-as években végzett ásatások díszes kályhacsempék, használati tárgyak töredékeit tárták fel, amelyek a középkori Fejérkő életéről tanúskodnak.
Mivel a régészeti feltárás során a XIV. századinál régebbi leletet nem találtak, a téglavár keletkezését az 1300-as évek elejére datálhatjuk. 1336-ban említi oklevél, akkori várnagyát, Cikót is megnevezve, aki később királyi tárnokmester lett. Zsigmond király 1396-ban adományozta az erősséget és a hozzá tartozó uradalmat a Marczaliaknak, a főrangú család birtokaként épült ki Fejérkő gótikus lovagvárrá, amely a tihanyi révhez vezető országutat őrizte. A XV. század végén a Báthori família birtokába került Kereki vára, később enyingi Török Bálinté lett Kőrösheggyel és más falvakkal együtt. A törökverő vitéz 1535 után a Dunántúlra egyre sűrűbben betörő ellenség miatt felrobbanttatta a katonailag tarthatatlanná vált objektumot.
Azóta, immár ötödik évszázada romladozik Fejérkő. A környék építkezéseihez téglabányának használták maradványait, a XIX. században templomot, vadászkastélyt építettek az anyagából. Sajnos a hatvanas évek utáni részleges renoválása óta nem jutott figyelem és pénz a várrom állagának megóvására, a fák, bokrok lassan benövik, az időjárás és garázda kezek lerontják falait. Pedig ez a 283 méteres magasságban lévő, festői tájban megbújó műemlékünk megérdemelné a törődést. Romos tornyáról csodálatos látványként tárul elénk a Balaton kéken csillogó víztükre, benne a Tihanyi-félszigettel, hátterében a Bakony hegyeivel.
Ludwig Emil, mno.hu
