|
|
|
Fotó: Mészáros József
|
E pompás nyugat-dunántúli műemlék templomunkat históriai kerülőt téve mutatjuk be. Történetünk az ország túlfelén kezdődik, a helyszín a Sajó menti Muhi határában lévő térség, az idő: 1241 áprilisának 11. napja. Négy hete, hogy a Vereckei-hágón beözönlő tatárok egy előőrse Pest határáig nyargalt, fosztogattak, raboltak, bőszítették a város lakóit. Csáki Ugrin kis lovascsapatával kirontott rájuk, s a Tápió vizéig kergette őket. Akkor azonban a mongolok hirtelen megfordultak, s a nomád hadviselés rendje szerint lenyilazták a lovagokat. A kalocsai érsek alig bírt kievickélni a mocsárból.
Sajnos eleink nem tanultak a vérrel szerzett harci tapasztalatból. A pesti táborból keletnek indult főseregben, amelyet már a király, a hetedik éve uralmon lévő IV. Béla vezetett, elbizakodott hangulat uralkodott. Pedig akkorra a tatár hordák felperzselték Vácot, s tönkreverték a váradi püspök hadát is. A dölyfös magyar vezérek hibát hibára halmoztak: a Sajó lapályán szűk helyre vonultak fel, sátrak és szekerek gyűrűjébe zárkóztak, míg a tatárok szabadon nyargalásztak, és a túlparti magaslatról mindent jól láttak.
Április 10-én egy orosz szökevény jelentette a királynak, hogy Batu kán másnapra támadást tervez. Úgy is lett. Ugrin érsek és Kálmán herceg kora hajnalban résen állt, és visszavetette a folyón átgázoló mongolokat. A magyarok ujjongva tértek vissza a táborba, azt hivén, az ügy ezzel el van boronálva. Ittak, majd elégedetten nyugovóra tértek. Ezalatt a tatárok – most már a főerők – ismét átgázoltak a Sajón, és kétfelől bekerítették a szekértábort. Reggel hét tájban pokoli nyílzáport zúdítottak az alvó seregre, majd a sátrak közé betörve kaszabolták a nehezen ébredő magyarokat. Irtózatos embervadászat kezdődött, a támadók a zsákmánnyal nem is törődtek, a királyt és a főembereket keresték. Elesett a forgatagban az ország két érseke, püspökök, főesperesek, prépostok, világi zászlósurak vesztek oda. A szerencsétlen Bélát a testőrségén kívül a templomos és a johannita lovagok védelmezték, az előbbiek mestere és itáliai emberei egy szálig elvéreztek, viszont a János-vitézek néhány fős osztagának sikerült kivágnia az urakodót a gyilkos gyűrűből.
Lóhalálában menekültek észak felé. A vérszomjas tatárok a Pest felé vágtató, sebesült Kálmán nyomába eredtek, Béla király egérutat nyert. A kassai kalmárutat kerülve, a Hernád völgyének rejtekútjain haladtak a felvidéki gyepű felé. Ahol biztonságos helyre értek, s a derék alattvalók oltalmat, szállást, élelmet nyújtottak a bujdosó uralkodónak, Béla szent esküvéssel fogadta: ha visszanyeri országát, bőkezűen meghálálja Isten segedelmét a bajban. Így vándorolt napokon, heteken át hűséges kísérőivel a király az északi hegyek rengetegében, át a Szepességen, a Vág forrásvidékén, Liptó, Turóc, Trencsén és Nyitra megyék gyéren lakott tájain. Közben a másik tatár fősereg – a sziléziai Legnicánál vívott győztes csatájából jőve – befutott a Vág völgyébe, a menekülőknek a Dunántúl felé kellett fordítaniuk lovukat. Béla végül a dalmát tengerpartig futott, a kutyafejűek Zengg váráig üldözték.
Az Ödögej főkán halálhírére egy év múltán kitakarodott rablóhad pusztítása után IV. Bélának valóban új honalapítás jutott feladatul. Országépítő munkája során nem feledkezett meg ígéreteiről, amint tehette, gazdag adományokkal jutalmazta jótevőit és Isten hű szolgáit. Alapításai, illetve a meglévők kiváltságainak erősítései szépen megrajzolják menekülése útját: Jászó, premontrei prépostság; Látókő, karthauzi rendház; Szepesdaróc, antonita (ispotályos) templom; Liptóújvár és Liptószentmárton, templárius rendházak, Znióváralja, a premontreiek turóci prépostsága; Pöstyén, johannita monostor; Kápolna, Szent Erzsébet-templom 1244-ből. Főleg a fegyveres lovagrendek és hozzájuk közel álló premontreiek részesültek a király nagyvonalú figyelmességében.
Így jutunk el hát – valóban jókora kerülővel – a dunántúli Árpásig, illetve Mórichidáig. A két Árpád-kori szomszéd község közt folyik a Rába és a Marcal, a Rába hídfőjénél áll a templom. Az árpási révet már a Szent István által a bakonybéli bencés apátságnak 1030-ban adott alapítólevél említi, Mórichida névadója pedig Medgyesaljai II. Móric mester, IV. Béla király kedves főembere, hűséges segítője a nehéz időkben. Fivérével, Márk lovaggal közösen építették a templomot, családi monostoruknak. Egy 1251-ben – 750 éve – kelt okirat szerint a csornai premontrei rendházból érkeztek barátok az akkor már kész apátságba, amelyet hamarosan prépostság rangjára emeltek. A szerzetesek egyúttal a környező három-négy falu plébániai feladatait is ellátták.
A folyóra néző kéttornyú homlokzat román kori építkezésünk egyik legmegkapóbb látványa. A háromemeletes tornyok egészen közel állnak egymáshoz, alig marad hely köztük a középoromzat és a keresztosztású körablak számára. Itt nyílik a főbejárat is, többlépcsős, a félkörből enyhén csúcsívesbe átmenő kapubéllettel, felette két román tölcsérablakkal. A keskeny nyugati homlokzat egyetlen, hosszúkás hajót takar, amely oszloppáron nyugvó urasági karzattal kezdődik, négy boltszakasszal folytatódik, és a gótikus diadalíven túl egyenes záródású szentélyben végződik. A szentélyhez a szintén a XIII. században épült, boltozatos sekrestye csatlakozik. Rendhagyó módon a déli oldalhoz kapcsolták, és igen talányos az egyik harántfal téglaszövetében lévő rejteklépcső, amely a padlástérbe vezet. Vajon mi lehetett az eredeti rendeltetése, hiszen a kegyúri karzatra – és a fedélszékbe – a torony csigalépcsőjén is feljutni?
A szentély tengelye a hajó középvonalához képest néhány fokkal megtörik, ez a szabálytalanság azért is szembetűnő, mert amúgy az egész építkezés roppant szabályos. A hibátlan nyerstégla-falazat sorai, a lábazati és koronapárkányok tökéletes vízszintben futnak, a sarkokat arányos támpillérek erősítik, az ablaksorok kiosztása precíz kézre vall. A déli oldalon négy magas, a XIII. század derekának formajegyét mutató ablak látható – ezeket később befalazták, és újakat vágtak helyettük –, a szentélyzáró falon pedig különös formájú, keskeny ablakpár nyílik, amely nagyon hasonlít az említett turóci premontrei prépostság templomának és a Pöstyén melletti manigai johannita rendház emeletes szentélyének keleti végfalán látható korabeli ikerablakokhoz. Mindjük a tatárjárás utáni években készült.
A mórichidai prépostság templomának védőszentje Szent Jakab. A premontrei szerzetesrend első kolostora a franciaországi Prémontrében épült, 1120 táján, nem csoda tehát, ha a compostellai zarándokútvonal mentéről ideszármazott fehér csuhás barátok Jakab apostolt választották patrónusuknak. Az alapító Móric lovag famíliája a XV. század végére kihalt, majd a közelgő török veszély miatt lakói elhagyták a falut és a rendházat. A háborúk elültével az Esterházy családé lett a környék, ők hozták rendbe a nagyon leromlott templomot. A barokk berendezés az 1770-es és 80-as évekből való, a főoltár korábban készülhetett, de többször átalakították.
A becses műemlék templomot 1987 és ’94 között restaurálták, a munkát megelőző régészeti kutatás a felszínre hozta az addig lappangó építészeti részleteket. A tatárjárással induló történetünk, helyesebben IV. Béla király országépítésének története vezetett el erre a helyre, megcsodálni a második honalapítás korának e rejtőzködő remekművét.
|
