Magyar égtájak

2020 március 30.

Trianon, 100 – Négy irredenta szobor a Szabadság téren

A vánszorgó idő – mintha elszégyellte volna magát a lassúságáért –, mire a levelek már négyszer lehullottak, 1918 végén meglódult. 1918. november 3-án aláírták a padovai, majd tíz nap múlva a belgrádi fegyverszünet megalázó 18 pontját, megalakult a népköztársaságot kikiáltó új kormány, és meggyilkolták Tisza Istvánt. 1918 novemberében megkezdődött Magyarország katonai elfoglalása, amely gyors volt, és sikeres, mert a Károlyi-kormány megtiltotta a fegyveres ellenállást. A párizsi béketárgyalások idején hazánk területének döntő része idegen katonai megszállás alá került – még az ország fővárosa, Budapest is.

Elképzelhetetlen sokk

Alig telt el egy év az első fegyverszünet után, a Párizsban összeülő békekonferencián Apponyi Albert 1920. január 16-án elmondta Magyarország védőbeszédét, és bemutatta a híres „vörös térképet”, amely Magyarország nemzetiségi megoszlását ábrázolta. Nem telt el fél év, és június 4-én aláírták a trianoni békediktátumot. „A sokk, amelyet az akkori magyar társadalom átélt, mai ésszel és érzelmekkel szinte elképzelhetetlen. Nem volt olyan társadalmi osztály, réteg vagy csoport, amely a trianoni határokba belenyugodott volna, s nem volt olyan politikai párt, amely ne követelte volna a revíziót” – olvashatjuk Romsics Ignác 1982-ben megjelent Ellenforradalom és konszolidáció című könyvében.

Az érzéseknek látható formát kell adni, és erre a legalkalmasabb a művészet. Emlékezni és emlékeztetni kell, valamint példát mutatni, és ez a köztéri emlékművek legfontosabb feladata. Már 1920 nyarán megfogalmazódott, hogy az elszakított országrészeket jelképező szobrokat kellene felállítani a fővárosban. Az elgondolást támogatta Urmánczy Nándor, a Területvédő Liga alapítója és elnöke, aki Haller István kultuszminisztert is meggyőzte, és bevonta a munkába. Haller bízta meg Kertész Károly Róbert miniszteri tanácsost a szoborállítás megszervezésével. Kertész építész volt, és szakíró, ő tervezte többek között a gödöllői premontrei gimnáziumot. Az építészet és szobrászat között ekkor még szoros kapcsolat volt, ezért is természetes, hogy Kertész jól ismerte a kortárs magyar plasztikát. Ő választotta ki a művészeket, és javaslatát a kultuszminisztérium és a védők ligája is elfogadta.

A felkért szobrászok már túl voltak a pályakezdésre jellemző útkeresésen, és a háború előtti hazai kiállításokon is színvonalas alkotásokkal szerepeltek. Szentgyörgyi István és Pásztor János 1881-ben, Sidló Ferenc 1882-ben, Kisfaludi Strobl Zsigmond pedig 1884-ben született, tehát még a legfiatalabb művész is a negyvenedik évéhez közelített. Az irredenta emlékmű helyszínének a Szabadság tér északi részét jelölték ki, az építészeti terveket – beleértve a szobrok posztamensének megtervezését – Kismarty-Lechner Jenőre bízták. A szobrok az elcsatolt területeket szimbolizálják, és azt, hogy ha a trianoni határokat átlépjük, minden irányban a történelmi Magyarország területén vagyunk, ezért természetes volt, hogy a szobrok a négy égtájról kapják a címüket. A felállított művek közel kétszeres életnagyságúak, anyag- és pénzhiány miatt műkőből készültek.

Magyar égtájak

A budapesti szoborcsoport Dél-alakjai 1932-ben (Szentgyörgyi István alkotása)

Fotó: Fortepan–Pesti Brúnó

Pásztor János Kelet című szobra páncélinges, sisakos hőst ábrázol, védelmezi az elesett, meztelen férfit, akinek pajzsán Erdély címere látható. Erőteljes és hatásos mű, amelyben az erő és az energia hiánya drámai kontrasztot teremtett. A Dél két alakja egészen más: szorgos földműves emberek ők, lábuknál a termékeny dél-alföldi területeket jelképező gabonakévék láthatók. Az alkotó Szentgyörgyi István, aki maga is délvidéki születésű volt. Ez a műve életkép, azonban a férfi által feltartott pajzson a kis magyar címer látható, amely szimbolikus jelentést is ad a műnek. A Nyugat szobrának erőteljes izomzatú harcosa védelmezőn áll a sebesült, meztelen férfi fölött, aki a magyar Szent Koronára és a nyugati vármegyék címerével díszített pajzsra támaszkodik. A főalak különös keleties sisakja és a turul a honfoglalás korába visz minket vissza. Az Észak a négy mű között az egyetlen háromalakos kompozíció, Kisfaludi Strobl Zsigmond műve.

A Magyarországot jelképező női alak előtt lendületes, kivont kardot tartó, kuruc vitézkort idéző öltözetű férfi. Kettejük között egy gyermek, aki azt a felvidéki szláv népességet jelképezi, amely a Magyar Királyságot hazájának tekintette, ezért bújik a kisfiú védelmet keresve Hungáriához. A négy szobor a magyar fájdalom szobra, amely a kifosztott és megalázott Magyarország hitét és reményét is kifejezte.

A reakció szelleme

Az emlékművet 1921. január 16-án, vasárnap leplezték le – arra emlékeztetve, hogy egy évvel ezelőtt ezen a napon hangzott el Magyarország védelmében Apponyi Albert beszéde. Nagyszabású és megható ünnepség keretében avatták fel a szobrokat, hetvenezer ember gyűlt össze az eseményen. Ott voltak köztük a nemzetgyűlés és a törvényhatóságok tagjai, az egyetemek és az egyházak képviselői – azonban a teret azok az egyszerű polgárok töltötték meg, akik jelenlétükkel tiltakoztak a békediktátum ellen.

„A vandalizmus a magyar művészetnek, de különösen a magyar szobrászatnak súlyos károkat okozott a háborút követő években, ez idő alatt több magyar nemzeti műemlék elpusztult. Nincs Európa nemzetei között egy sem, amelynek mélyebb nemzeti érzése volna, mint a magyarnak, kinek számára országa feldarabolása végtelen bánatnak a forrása. E mérhetetlen fájdalom viharos tiltakozással párosulva a szülője az új nemzeti szoborműveknek, amelyeket nemrégiben Budapesten emeltek” – írta Kineton Parkes a Londonban kiadott Plasztika és gesztus című tanulmányában.

A tér nem sokkal később még egy alkotással gyarapodott: az Ereklyés országzászlóval, amelyet 1928. augusztus 20-án avattak fel. Az 1920-as évek társadalmi és gazdasági stabilizációját követte a harmincas évek gyarapodó korszaka, amely a magyar művészetben is sokszínűséget és gazdagságot teremtett. De ez nem tartott sokáig, mert az új háború és az azt követő rendszerváltás mérlegre tett mindent, amit az előző negyed évszázadban a nemzet megalkotott. A szobrok, amelyek az emlékezés tárgyiasult formái, a berendezkedő új hatalom számára zavaróak voltak. „Megfelelő esztétikai és politikai mérlegelés után eltávolítjuk azokat a szobrokat, amelyek a reakció szellemét fejezik ki, amelyek kőbe és bronzba kivitelezett emlékei a bűnös szellemnek” – adta hírül a Világosság 1945. augusztus 19-i száma Vilt Tibornak, a fővárosi közmunkatanács referensének félrevezető szavait. A XX. század második nagy szoborromboló korszakában ugyanis kizárólag a politikai mérlegelés döntött, az esztétikai szempont legfeljebb fedőmáz volt.

Azonnali bontás

Az elpusztított művek lajstroma hosszú volt, de kiemelt figyelmet fordítottak a Tisza Istvánt ábrázoló szobrokra, és a lista elején szerepelt a Vértanúk terének emlékműve, valamint a Szabadság tér négy szobra az Ereklyés országzászlóval. Az országzászló bontása gyorsan megtörtént, mert a helyén már 1945. május elsején felavatták a szovjet emlékművet, amely „nemesen egyszerű és magasztosan szép, a Vörös Hadsereg hőseinek tetteit hirdető mű” – írta május 3-án a Népszava.

Már nem volt sok ideje hátra a négy szobornak sem. A Budapesti Nemzeti Bizottság ülésén napirend előtt Kossa István kérte az irredenta szobrok eltávolítását. „Szakasits elvtárs megállapította, hogy ezirányban már hoztak határozatot Csorba polgármestersége idején, de a végrehajtás valahol elakadt” – írta a Szabad Nép. Vas Zoltán, Budapest polgármestere bejelentette, hogy augusztus 14-én megtörténnek a szükséges intézkedések, és önhatalmúlag elrendelte a Szabadság téri négy mű azonnali lebontását. Vas szovjet tisztként tért vissza Magyarországra – Rákosi, Gerő, Farkas és Nagy Imre köréhez tartozott –, és 1945. május 16-án a távozó Csorba Jánostól vette át a polgármesteri tisztséget, amelyet december közepéig töltött be.

A ledöntött és összetört szobrokat elszállították. A rombolásról nem számoltak be az újságok, még azok sem, amelyek korábban szorgalmazták az emlékmű elbontását. Jó volna azt hinni, hogy megszólalt a lelkiismeretük. A Délamerikai Magyarság című újság már aznapi számában hírt adott a szobrok bejelentett eltávolításáról. „Mintha temetőből vitték volna el magyarok magyar szülőinek síremlékeit. […] Gyenge erkölcsi alapon áll az, aki szobrok ellen indít pusztító hadjáratot. Karddal, fegyverrel azok nem vághatnak vissza, de győznek az eszmék mindent felülmúló erejével” – írták. Az idő pedig belekövült a síremlékekbe és a szobrokba, mérlegre téve mindazokat, akik meg akarják változtatni a múltat.

Ludmann Mihály - www.magyarnemzet.hu

Feltöltő: Flag
Még nincs értékelve