Udvardi Erzsébet korai képei Badacsonytomajban.
Öt esztendeje hunyt el Udvardi Erzsébet festőművész. Nagy hatású műveinek örök érvényűsége talán enyhíti halálának tényét. S enyhülést hozhatnak olyan tematikus tárlatok, mint amilyen most a badacsonytomaji, amely a festőnő korai munkáit tárja elénk.
A jelenlegi kiállítás festményeinek java Udvardi Erzsébet szülővárosában, Baján készült 1956-ban. Temperával és akvarellel megfestett utcákat, tereket láthatunk, akad köztük két szentendrei vonatkozású, 1957-es kép is. Udvardi ezen időszakában számos csendéletet, portrét – mint a híres és díjazott Gross Arnold-arckép 1957-ből –, zsánerképet is alkotott, de ezek a művek most nem kerültek be a kiállítási sorozatba.
Mindenképpen érdekes lehetett Udvardi indulása, hiszen egy interjúban bevallotta, hogy gyerekkorában a versek, az irodalom érdekelte, és a rajzot nem igazán szerette. Aztán eljött a pillanat, és egy rajz-órán ráeszmélt: a festészet elmondja a világ dolgait, feloldja a magányt.
A mostani időszaki tárlat festményei – Fagylaltozó, Utca, A bajai Fő tér, Ruhaszárítás, Liget, Temetőkápolna, Kórházkert, Karosszék a kertben, Pihenő, Kubikusok a bajai strandon – nem misztikus és nem nagy témákat dolgoznak fel, technikájuk, hangulatuk azonban már sokat sejtet a későbbi Udvardiról is, és tükröződik rajtuk Bernáth Aurél természetelvű festészete, amely az Udvardi-képek egyik alapja lett.
Udvardi Erzsébet művészetét voltaképpen két vízközeli település határozta meg igazán: Baja és Badacsonytomaj. A festőművész Rudnay Gyula bajai szabadiskolájában, később a budapesti Képzőművészeti Főiskolán sajátította el a mesterséget. A nagyok, Bernáth Aurél és Domanovszky Endre tanítványa volt, majd rajztanár lett.
1958-ban, egy kirándulás során találkozott először a nagy tóval, ez örökre megpecsételte a festőnő sorsát. 1959-ben Tomajra költözött, és képein megszületett a Balaton új látásmódja. Férjével, Tamás István újságíróval itt élték le életüket. Az 1980-as évektől egyre több bibliai témát festett meg, oltárképei országszerte fellelhetők.
Kiállításait, díjait felsorolni is nehéz, talán úgy összegezhetünk: a szakma és a közönség is – itthon és külföldön – ismerte és elismerte a Munkácsy- és Kossuth-díjas érdemes művész aranyfüstös képeit. Számára a festés szolgálat és imádság volt egyben, melyhez társult különös, békés személyisége. Utolsó munkája, amely az állványon maradt, talán nem meglepő: Szent Pált ábrázolja.
A hagyaték kezelője, egyben az Udvardi Erzsébet Alapítvány kuratóriumának elnöke Udvardi Anna, a művésznő unokahúga, aki közeli viszonyban állt nagynénjével. A nyarakat is nála töltötte, a jelenlegi kiállítás és a képek kapcsán elmondta:
„Nem vagyok művészettörténész, de autentikus véleményt annyiban mégis bírok alkotni, hogy tudom: a művész életében néhányszor már kiállította ezeket a műveit. Jól ismertem: inkább hagyta volna a képeket egy téka mélyén lapulni, ha nem gondolta volna kiforrott alkotásoknak. Az más kérdés, hogy ezek a képek posztnagybányai stílusúak, amely stílust a saját maga számára zsákutcának érezte. A továbblépéshez hozzásegítette az 1958-as, mindent eldöntő találkozása a Balatonnal, pontosabban a tó jelentette hatalmas fénylő felülettel. Életműve többi részének, a hatvanas évek második felétől kezdődően született kollázs természetábrázolásoknak, majd a biblikus képeknek a megítélésében fel van adva a lecke a művészettörténészeknek.”
A fiatalkori Udvardi-képek témája eltér későbbi alkotásaiétól, de atmoszférájuk, fényeik már itt-ott idézik az Udvardi-lelkületet. Azt a lelkületet, amelyet Korzenszky Richárd tihanyi perjel így szemléltetett kiállításmegnyitó beszédében:
„Ugyanazt látjuk mindannyian. De mindannyian egy kicsit másként. Hogy mindannyian ugyanazt látjuk, az összefog bennünket. Úgy is mondhatnám: jelképesen beleültet bennünket abba a nagy, fonott karosszékbe, amely a képen üres, de várja, örökké várja azokat, akik töltekezni szeretnének igazzal, jóval, széppel. Mintha Erzsi néni azt mondaná: Foglaljatok helyet! Hozhatok egy kávét?”
(A tárlat megtekinthető március 10-ig a badacsonytomaji Egry József Művelődési Házban)
Kovács Emőke – www.magyaridok.hu
