...avagy nyári olvasmányélmények, amikről valószínűleg nem lesznek hosszabb értékelések.
Lucien szereti a nőket és a férfiakat is. Megdugni. Már ha halottak. Ha még nem azok, azon fantáziál, hogy milyen szexisen lógnának a kötélen, vagy milyen más gyönyörű borzalom történne a kiszemelttel – és aztán hogy lehetne a szerelmese. A kötet nem feltétlenül arra van kihegyezve, hogy az olvasó megbotránkozzon magától, a nekrofiltól mint élő és lélegző embertől, hanem merüljön el a titokzatos férfi gondolataiban és szerelmi vágyaiban. Miután megnéztem az általam fantasztikusnak tartott Nekromantikot, kötelezőnek éreztem beszerezni a már korábban is kinézett könyvet. Nem csalódtam attól függetlenül, hogy nincs valami nagy sztorija. Csak „beteg” elméknek ajánlom.
(A nekrofil, 7/10, Polgart)
Ha létezik olyan könyv, amit direkt a nők megsiratása érdekében írtak, a Komfortos mennyország a tökéletes példa rá. Susie-t megölték, felkerült a mennyországba és nagyjából végig arról szól a történet, hogy élik tovább a földön maradottak az életüket – a család, a majdnem pasija és a hozzá közelállók. Az írónő nagy valószínűséggel megrendíteni és elszomorítani akarta az olvasóit, nem lehangolni. Csakhogy ha érzéketlen paraszt vagy (mint én), akkor szerintem lehangolónak és unalmasnak fogod tartani a regényt annak ellenére, hogy már filmet is készítettek belőle.
(Komfortos mennyország, 5/10, Cartaphilus)
Egy értékelés keltette fel a figyelmemet A graffalóra, amiben három-négy éves gyerekeknek ajánlották a kötetet. Pont jó nekem! -kiáltottam és így is lett: gyönyörű rajzokat és vicces mesét rejteget az aranyos borító. A történetet egy mondatban úgy tudnám összefoglalni, hogy a kisegér, aki graffalót kiáltott (igen, az ismert farkasos/tigrises történet jutott eszembe, miközben olvastam). A pontlevonást a helyenként furcsa fordításért, a rövidségéért (kb. tíz perc alatt kiolvastam) és a mese második feléért kapja, ugyanis ez a rész túlságosan emlékeztet egy viccre. Vagy hasonló állatmesére, vagy mire.
(A graffaló, 8/10, Jonathan Miller)
Anno ezt írtam róla, közvetlenül a kiolvasása után:
„Teljesen átlagos „thriller”. Mostanában nem azon van a hangsúly, hogy elraboltak valakit és a gonosz gonoszkodik vele, hanem hogy az áldozatnak újból szembe kell néznie a pszichopatájával, illetve egy másik gonosszal – ld. A tanítvány, ahol detto ugyanez volt a helyzet, csak abban nem volt riportercsaj. Azért írtam idézőjelben a thriller jelzőt, mert semmi újdonságot nem tartalmazott, ergo egyáltalán nem féltem.
Egyszer meghalhatna végre az ártatlan túsz, mert mindig a sokkal agyafúrtabb, gonoszabb és érdekes elkövető hal meg. Szemétség.”
Mostanában néztem a polcomon, hogy ki kéne végre olvasnom, és csak később döbbentem rá, hogy ezt már kiolvastam. Szerintem ez sokat elmond arról, mennyire emlékezetes.
(A fúria, 5/10, Ulpius-ház)
Natasha
Szerző a Flag Polgári Műhely tagja
http://biblioteka.freeblog.hu
