Nagy merészségnek számít, ha a mai világban egy történetet az 1900-as évek elejének környezetébe helyeznek. Felmerül a kérdés: vajon az író képes arra, hogy megteremtse a korabeli hangulatot úgy, hogy a csöcsökhöz, botrányokhoz és autós üldözésekhez szokott közönség is felfigyeljen?
Hogy a huszonegyedik századi ember saját magáénak érezhesse azt a világot? Hogy ne érezzük mesterségesnek a dialógusokat és erőltetettnek a mozzanatokat?
Baráth Katalinnak sikerült. Megidézte azt az ókanizsai világot, melynek közel húszezer lakosa a melegben könnyen porozódó, macskakövekkel csak néhol burkolt utakat járja; ahol a ruhákon levő csipkedíszítések, a fűző és a magázódás még elterjedtnek és elvártnak számított; ahol egy lány hamarabb kelt el a jó hozomány, mint szívének sugallata miatt. Ebből a környezetből egyértelműen kilóg az akkoriban fehér hollónak számító „modern nő” megtestesítője, Dávid Veronika, aki a fűzőjét eldobva és a könyvesboltba visszahúzódva próbálja visszaverni a városka tagjainak állandó kérdésözönét: miért nem megy még férjhez? Mire vár? Így könnyen vénkisasszony lesz magából!
Egyhangúan zajló életébe egy nap azonban betoppan valaki. Nem, nem egy udvarló, hanem egy hulla. Késsel a hátában. A városka felbolydul, a kapitány minduntalan rossz gyanúsítottakat állít elő, a hullák viszont szaporodnak (nem szó szerint). A hivatalos személyek ezért kénytelenek megengedni Veronnak, hogy Miss Marple fiatalabb kiadásaként utánajárjon, vajon ki ölte meg a senkinek sem ártó bolondot, és mit keresett a zsebében A fekete zongora című Ady-költemény.
.jpg)
Bár a borítón Agatha Christie-hez hasonlították a regényt, annál sokkal több és kevesebb is. Kevesebb azért, mert bár A fekete zongora bőven tartogat meglepetéseket, a krimik királynőjének még a nyomába sem érhet senki, olyan rejtélyeket volt képes kitalálni (meg is szoktam kérdőjelezni Christie emberi mivoltát, miután elolvastam tőle egy újabb, kitalálhatatlan gyilkosú könyvet). Több pedig azért, mert sokkal jobban el tud mélyedni az olvasó Ókanizsa világában, miközben a pletykákat hallgatja a helyi ivóban, vagy a vasárnapi misén vesz részt. De amíg a leíró részek által szinte halljuk a pusmogást és a szoknyák suhogását, addig a dialógusok továbbviszik a történetet, ami nincs híján a kalandoknak és a szerelemnek sem. Emellett külön említésre méltó az a finom humor is, ami végig belengi a kötetet.
Két nagy pirospontot adnék még az írónőnek (illetve a kiadónak). Az egyiket azért, mert két novellát is kapunk az új kiadáshoz, melyekbőn megtudhatjuk, Veron hogyan boldogul az események lezajlása után, ráadásul az egyikben még a legendás belga nyomozó is felbukkan. A másodikat pedig azért, amiért hazánk amatőr, de mégis igazságos és csupaszív könyves bloggereinek kritikáit tették az ajánlórészbe. Remélem, hogy még sok hasonló színvonalú sztorit olvashatunk Veronról, illetve Katalintól. Várom a folytatást!
(8/10, Agave)
Natasha
Szerző a Flag Polgári Műhely tagja
http://biblioteka.freeblog.hu
