Különös egy film a régi szép időkből. Sem a történet, sem a megvalósítás nem hétköznapi, mégsem lett belőle nagy durranás. Azt hiszem nem ok nélkül. Mert olyan vegyes felvágottról van szó, amiben szépség és a szörnyűség aránytalanul váltogatják egymást, inkább az utóbbi javára.
Kicsit sok a hulla, a vér, a gyilkosság, és kevés a rejtély ahhoz, hogy igazán izgalmas film szülessen, mégis, határozottan van benne valami. Azt mondanám, bizarr, egyedi, sötét stílusa meg tudja fogni a nézőt, még akkor is, ha tucatnyi hasonló alkotás készült már előtte is, utána is.
A fekete mágiát talán nem kellett volna annyira erőltetni, mert nekem sok a tyúkból, vuduból, pentagramból, és más nyalánkságokból, valamint a mocsárvidéki négerek kultikus táncát is enyhén szólva röhejesnek tartom, viszont ami jó benne, az nagyon jó.
Ott vannak például a szereplők.
Mickey Rourke remekül hozza a lecsúszott detektív figurát, a maga kopottas kabátjával, elmaradhatatlan cigarettájával, s a nők iránti olthatatlan vágyaival, azaz megtölti a rá bízott sablont élettel.
Egészen más Robert de Niro, aki Louis Chypre urat jeleníti meg (-Micsoda olcsó szóvicc!) a maga rendhagyó felfogásában, szarvak és paták nélkül, gonoszabban, mint maga a fősátán. Alakítása alighanem pályája egyik csúcsa, aki csak látta egykönnyen nem felejti el hosszú haját, hegyes körmeit, főúri eleganciáját, választékos modorát, kíméletlen érzéketlenségét.
Kettejük fura kapcsolata, angyal és ördög vetélkedése adja a film zamatát, azt a szálat, amit komolyabban kidolgozva akár nagy filmet is kaphattunk volna a történetből, így azonban, érzésem szerint be kell érnünk egy szimplán érdekes darabbal. A párbeszédek jók, mondatai ütősek, frappánsak, elgondolkodtatnak, de a cselekmény gyors folyása nem ad időt az elmélyültebb emésztésnek. Amerre csak megfordul hősünk egy holttest marad utána, majd újabb és újabb nyomok jönnek, újabb és újabb történések, kevés a holtidő, kevés a beszédes képsor. Szerencsére azért ez utóbbiakra is vannak példák, lásd Epiphany hajmosása, a ventillátorpörgés, illetve a Coney Islandon forgatott epizód. Itt van a film egyik gyöngyszeme, egy dialógus Angel, és a napozószékben ülő Izzy között.
Ez üt. Márcsak azért is, mert semmi köze a filmhez. Csak úgy ott van, és kész. Nem idézem, érdemes megnézni.
Érdekességét a már említetteken kívül a rendhagyó helyszínválasztás is adja. Az ötvenes években New Orleans feketék lakta negyedébe nem szokták fehérek betenni a lábukat, ahogy azt a filmben is láthatjuk, még a buszon is külön helyeken ültek. De Angel barátunk fütyül erre, besétál a feketékkel dugig tömött jazz-bárba, játszik a fekete kisgyerekekkel, méltatja a fekete leányanya szépségét, majd szeretkezik vele, vagyis egy rakás szokatlan, illetlen dolgot csinál, és ez bizony fura.
A legfurább persze, hogy ezeknél sokkal illetlenebb dolgai is vannak, de azokra nem térnék ki, hiszen sokat elárulna a cselekmény végkifejletéből. Úgy gondolom a befejezés nem rossz, sokkal jobb egy happy endnél, vagy egy nesze semmi fogd meg jól végnél, és a záporeső, meg a lefelé tartó lift is különösen tetszik.
Jó még a zene, főleg a Trevor Jones féle baljós soundtrack, de a Courtney Pine szaxofonjátéka is nagyon ott van.
Végül jegyezzük meg egy bizonyos Michael Seresin nevét. Ő volt a film vezető operatőre, és valahol a lelke is, az ő ajtócsapódásai, ablakvillanásai, árnyékai, füstjei, macskái, valamint szépen fotografált arcai jelentik az egyik legnagyobb élményt a filmmel kapcsolatban.
http://ttbirodalom.blogspot.com/
