„Azt ugye ön is elismeri, hogy egy filmnek kell, hogy legyen eleje, közepe és vége?
Hát persze, csak nem feltétlenül ebben a sorrendben.” Ez a régi anekdota jól mutatja, hogy Jean-Luc Godard, a francia új hullám élő legendája a világ egyik legmerészebb filmrendezője. A Kifulladásig, A bolond Pierrot és az Éli az életét című filmek alkotója december 3-án ünnepli 86. születésnapját. Jean-Luc Godard felső-középosztálybeli párizsi családban született, iskoláit Svájcban és Párizsban végezte. A Sorbonne-on néprajzot tanult. Az ötvenes éveket azzal töltötte, hogy filmeket nézett, csavargott a világban, és különféle alkalmi munkákból tartotta fenn magát. Ebben az időszakban részt vett a Gazette du Cinéma megalapításában, szerzője lett a Cahiers du Cinémának és az Artsnak, szenvedély ébredt benne Hollywood iránt, és kritikai érzék a francia filmmel szemben. Ekkor rendezett néhány rövidfilmet, majd elkezdett forgatókönyveket írni. François Truffaut-val, Claude Chabrollal, Éric Rohmerrel és Jacques Rivette-tel együtt hamarosan kulcsfigurájává vált az ötvenes évek végi, hatvanas évek eleji francia új hullámnak.
Korai játékfilmjei zsánermegújító darabok, rendszerint bűnügyi történetek, amelyek a női szexualitás rejtélyét bogozgatják. Kifulladásig című, 1959-es alkotása anarchista, kötetlen történet egy tolvajról, aki lelő egy rendőrt és addig menekül, amíg barátnője el nem árulja. Az 1964-ben született Külön banda két fiatalemberről szól, akik képtelen bűntettet terveznek, csak hogy imponáljanak egy nőnek, akibe mindketten szerelmesek. A főhősnőt Anna Karina alakítja, aki 1960 és 1965 között Godard felesége volt. Ő játssza a rendező Az asszony az asszony című első színes filmjének főszerepét, valamint ő kelti életre az egyik legfontosabb karaktert az Éli az életét című alkotásban. A hatvanas évek derekán Godard több olyan kalandfilmet is készített, melynek a szerelem áll a középpontjában: A bolond Pierrot színes, szélesvásznú látványosság és tragikomikus montázs, amelyben egy pár elmenekül a fővárosból, hogy Dél-Franciaországban élje a maga bolondos és veszélyes életét.
 |
| Kifulladásig Fotó: filmforum.org |
A hatvanas évek közepén a komoly baloldali elkötelezettség felé vett irányt Godard politizálása. Kulcsmű ebből a korszakból a Két-három dolgot tudok róla, amelyben az akkori Párizs szociológiai tanulmányával a háttérben egy párizsi háziasszony prostituálttá válását követhetjük nyomon. Ekkoriban született A kínai lány és a Week-end – egy kozmoszban elveszett film című alkotása is. Ezt követően, 1968-ban dokumentum- és esszéfilmek váltották fel Godard játékfilmjeit, amelyek a közvetlen politikai realitással foglalkoztak. Ez év májusát követően a rendező szakított a művészfilmmel, szerzői egyéniségével hozzájárult a Dziga Vertov-csoport közösségéhez – amelyet lényegében ő és Jean-Pierre Gorin alkotott –, és a politikáról, valamint az ideológiáról készített kísérleti filmesszéket. Ezek a kezdeményezések csak akkor találtak maguknak egységes formát, amikor a rendező 1971-es motorbalesete után Godard és Gorin újra visszatértek a mainstream filmhez, és elkészítették Jane Fonda főszereplésével a Minden rendben című alkotást.
Godard ezután továbblépett egy új médium, a video felé, és Svájcban saját tévéstúdiót állított fel a kísérletezésre. Új munkatársával – aki később a harmadik felesége lett –, Anne-Marie Miéville-lel művek egész sorában kutatta az új médium lehetőségeit, ezek közül A kommunikáció fölött és alatt/Hatszor kettő és a Két gyermek körben Franciaországban című tévésorozat a legnevezetesebb, továbbá a Kettes szám című játékfilm. A történetmondó játékfilmhez 1980-ban a Mentse, aki tudja (az életét) című művével tért vissza Godard, ezt pedig a Passiójáték követte. A nyolcvanas években a játékfilmrendezés mellett folytatta a videózást is – munkásságának e sokszor mellőzött részének 1992-ben kiállítást szenteltek New York-ban.
 |
| Fotó: editionsmontparnasse.fr |
Jean-Luc Godard filmjeinek központi témája a pénz, a szexualitás, a politika és maga a film, az ábrázolás gépezete. A klasszikus hollywoodi szellemmel áthatott filmjeit európai modernizmus fémjelzi, amely élvezettel nézhető és hallgatható, gyökeresen új formákat teremt. Godard vérbeli narrátora annak a médiumnak, amelynek túl sok a mesélni- és az elhallgatnivalója. Emellett a film élenjáró szemiotikusa, a filmkép és a hang közötti ágas-bogas kapcsolatok – és távolságok – életfogytiglani kutatója, a filmművészet élő legendája.
Forrás: Oxford Filmenciklopédia
