"Ha megöregszem, pincét akarok - írja Márai Sándor -, semmi mást nem akarok az élettől." Az ember ül a diófa alatt, könyököl a kecskelábú asztalon, az újbor erjed a hordókban, a diót leverték, "a napnak szelíd ereje van még, mint az öregember szerelmének". Sokunkban él ez a kép a borkészítésről.
A valóság egészen más. „A szőlő szolgabíró, aki munkára hajt, s halasztást nem enged. Aki szőlőt ültet, nagy urat vesz magának” – mondja Jókai. És nem a levegőbe beszél. 1853-tól kezdve, amikor 2200 forintért megvásárolta Schweitzer János hangszerkészítőtől (ő csak „hegedűgyárosnak” nevezi) a Költő utcai elhanyagolt kétholdas birtokot, haláláig szinte semmi mással nem foglalkozott, csak írással és kertészkedéssel. Hétesztendei kemény munkába telt, amíg a silány talajt termőre fogta.
Először fákkal ültette be a ház előtti fennsíkot. Aztán betemettette a gödröket, és teraszokat épített. A kövekből mellvédet rakatott, termőföldet hozatott. Mivel az egyedüli forrásvíz a Mátyás kútja volt, ahonnan hordókban kellett fuvarozni a vizet, ciszternák építésére szánta el magát. Az esővizet föld alatti csatornákon vezette a fák gyökereihez. Az összegyűlt iszapot kiszikkasztotta, majd puttonyokban fölhordatta a szőlők tövére. Megküzdött a pajzstetűvel, a levél- és gyökérpenésszel, madarakkal és darazsakkal, a szőlő összes ellenségével.
Némelyik találmányára büszkébb volt, mint akármelyik regényére. Ilyen volt a „darázsfogó tempó”. Vásárolt ötven légyfogó harangot, mézzel bekent papirost dugott alájuk, a darazsak rárepültek, és a harang faláról belepotyogtak a szappanvizes vályúba. „Minden üvegharang elfog naponkint 20- 40 darazsat és dongót, ez átlag számítva naponkint 1500 ellenség. Én ezzel a stratagémával egy szüreti évadban húszezer darazsat és dongót öltem rakásra. Elbújhat mellettem Sámson, aki csak tízezer filiszteust tudott agyonverni egy szamárállkapoccsal.” Csak azon csodálkozott, hogy a csapdába soha nem tévedtek méhek. A méhecskéknek nyilván van becsületérzésük – gondolta -, nem járnak lopni.
Másik nevezetes hadicsele a „madárijesztő” volt. Amikor a szőlő érni kezdett, a karók között vékony spárgát feszített ki, amire felkötözte A Hon című politikai napilap csíkokra tépett lapjait. Volt belőlük elég a padláson, hiszen ő volt a szerkesztő. „Ezektől a libegő hírlaphasáboktól úgy félnek a madarak, mint az interpellációtól” – írta büszkén.
A szőlőművelést a maga kárán tanulta meg. 1866-ban már közel hatezer liter bort termelt. Mire mindennel készen lett, lecsapott a filoxéra, és szőlőkertjeinek kétharmadát elpusztította. A megmaradt harmadrész azonban mindenért kárpótolta. „Az én asztalomra – írja Kertészgazdászati jegyzetek című munkájában – csak olyan bor kerül, amiről bizonyos vagyok, hogy nincs benne szőlőcukor, se spiritusz, se idegen borkő, se kénsav, se tannin, se fukszin, se glicerin; amely nem ismer se gallizírozást, se petiotirozást, még vizahólyagot sem; az én boromban nincs más, mint a szőlőfürt nedve.” Ekkor már országosan elismert szaktekintély. Tudós professzorokkal levelez, külföldről hozat szaporítóanyagot, kertjeiben több mint háromszáz fajta gyümölcs terem a kormos almától az esperes körtéig, a berzencei szilvától a naspolyáig. Szőlőt többfajtát is ültet, az otelló, a kadarka, a mézes fehér mellett amerikai fajtákkal is kísérletezik, de kedvenc bora a „kastélyos” marad, amit három fajtából (kadarka, kékfrankos, csókaszőlő) házasítanak.
A legendás szüretek minden évben Móric-nap (szeptember 22.) után kezdődtek. Aki kíváncsi, hogyan is zajlott egy ilyen szüret, október 4-én a Jókai-kertben megnézheti. Az írót Tóth József faszobrász alakítja törökparadicsom-színű hálóköntösben (mert ettől Jókai nem szívesen vált meg), bár szüretkor kék kötényt kötött, és maga irányította a kútvölgyi, Orbán hegyi szőlőből érkező fuvarosokat. Feleségét, Laborfalvi Rózát Saly Noémi kadarnagysád kelti életre. Idén is a tavalyi gönceit viseli majd, hiszen – mint bevallotta – nem várhatja el drága Móricától, hogy ebben a rettentő drágaságban esztendőnkint új ‘s újabb ruhakölteményekben kerülgethesse a’ káczit. „Azon fellyül mustár- s violaszín rokolya lesz, meleg lájbival, s paprikaszín nagykendővel. Ünnep lévén kalárist is kanyarítok a nyakamba, fejembe pedig az illendőség szerént féketőt húzok. Feltűnő leszek a sokadalomban, de hát kelletik es, hogy lássanak, ‘s Móricom is elmondhassa: még mindig takaros fehérnép az ő vénecske felesége.”
A díva szerénysége ne tévessze meg az olvasót. Róza megérte a pénzét. Hol szobányi luxuskacatot vásárolt, hol velencei mozaikkal akarta kirakatni a folyosót. A zongorára ecetesüvegeket állított, a selyemdíványon paradicsomot érlelt, a csirkecsontot, citromhéjat a szekreterfiókba dobálta, a svábhegyi villa pompás szalonjában szabadon mászkáltak a tyúkok, libák. Még malacot is nevelt, amit este bevitt magához a hálószobába, selyempaplannal bevackolta és tejeskávéba mártogatott zsemlyével etette.
Az ilyesmi könnyen kikezdi a férfiember idegeit. „A szerelem oltárán elhamvadnak a lángok – írta Jókai -, bár a tűzhely vonzereje örökké tart.” És Laborfalvi Róza, szerencséjére, tudott főzni. Úgyhogy az író beletörődött sorsába. Olyan lett, mint a vén tőkék. Az évek alatt megtanulta, kinek hol a helye. Az övé itt volt, a Költő utcában. Beleunt saját dicsőségébe, mint a nyitrai tót a két hétig tartó farsangi fánkba.
hetivalasz.hu – Vinkó József
