A német épp befejezi ebédjét, feláll, biccent és azt mondja: Mahlzeit. A lengyel felugrik, ő is bemutatkozik: Zaturek. Így megy ez három napon át a panzió kétszemélyes asztalánál, mígnem a lengyel megkérdezi a háziakat, miért mutatkozik be mindennap a német.
A „Mahlzeit” nem a neve, hanem azt jelenti, Jó étvágyat! – felelik. Elszégyelli magát a lengyel, és a következő nap, elsőként befejezve az ebédjét, diadalmasan felugrik: „Mahlzeit!” Ám a német is tudja, mi az előzékenység, meghajtja magát és tűrhető kiejtéssel azt mondja: Zaturek!
Karinthy Frigyes számtalan más kulináris témájú humoreszket írt. Hol azon dohog, hogy a kávét a tengerbe öntik, a mazsolából kenyeret sütnek, hol rákászni indul Huszár Pufival és marhalépet kötnek a hálók fenekére, arra gerjed a rák. Az író szereti a gyomrát és a társaságot. A Vásárcsarnok kegyhely: „Mindig is szerettem a gyomornak, szemnek, szájnak és nyelőcsőnek ez áhítatos templomát. Lehet, hogy mészárosok voltak őseim között.”
Marinetti hatására forradalmi szakácskönyvet szerkeszt. Az olasz költő a rizottó és a spagetti béklyójából akarta kiszabadítani hazáját, Karinthy a magyar viszonyokhoz alkalmazza receptjeit. A Barátnőfüle például két barátnő füléből készül: „Vágd le a fülüket, rizsporban habarva tedd tepsibe, próbáld őket pirítani néhány sikamlós viccel, és ha nem pirulnak, hozzáláthatsz a töltelék elkészítéséhez. Az egyiket töltsd meg apróra vágott pletykával a másik barátnőt illetően, hengergesd meg, sustorgasd a fül mögül vett hájjal”, aztán „a füleket ragaszd vissza eredeti helyükre, esetleg megfordítva, úgy még ízletesebb. Harapdálás előtt pár csepp ízlés szerinti parfüm.” Hasonló alapossággal készül a „Húsos fazék, képviselő módra” is. Itt a pártvezér fejéből vett zsiradékkal kell megkenni az ellenzék vezérének kezét, míg csúszóssá nem lesz, közben „lassú tűzön” két vasat kell tűzben tartani, hiszen nem tudni, ki marad kormányon.
A vendégfogadás annyira izgatja, hogy illemtant ír Vendéget látni, vendégnek lenni címmel. Az apró könyvecskét (amihez Gundel Károly ad tanácsokat) pesti viccel kezdi: Megkérdezik Pistikét, mi szeretne lenni felnőttkorában. „Vendég szeretnék lenni Budapesten” – mondja. Az író sorra veszi a vendégfogadás buktatóit, a meghívótól a feketekávéig, s kacagtató képet fest a zsugori házigazdáról éppúgy, mint az ingyenevőről.
A nyarakat Siófokon tölti a Vitéz Panzióban. Imádja a város hangulatát, a fogadót, ahol hajdan a fuvarosok szálltak meg, a kaszinók éjszakai életét, a fürdőtelep zsibongását. A Vitéz Panzióban halt meg 75 éve, augusztus 29-én. Előző nap még Rejtő Jenővel kvaterkázott hajnalig, aztán felment a szobájába, hogy megírjon egy karcolatot, de agyvérzést kapott.
Sokan azt gondolták, hogy a Batthyány utcai házból irodalmi emlékhely lesz. A 84 éves Hegedüs Sándor (aki 17 évig dolgozott az épületben) megszállottan készült az évfordulóra. Levelekkel bombázta a hivatalokat, emlékkiállítást tervezett, kapcsolatba lépett az író unokájával, küzdött, érvelt. Nem történt semmi. A „hálátlan város” azzal ünnepelte meg az évfordulót, hogy eladásra kínálta az épületet 114 millió forint kikiáltási áron. Minden védettség nélkül.
Mit lehet tenni? Leülhetünk a ház előtti kőpadra, fölöttünk az emléktábla, amit 1959-ben a Kádár-rezsim állított „az irodalmi karikatúra megteremtőjének”, és eltöprenghetünk az író szavain: „Humorban nem ismerek tréfát.”
Városvezetésben sem – tehetnénk hozzá.
Vinkó József – hetivalasz.hu
