Kossuthok jönnek, Kossuthok mennek – igen zsúfolt manapság a „magyarok Mózesének” itineráriuma.
Azt a szép, szakállas bronzalakot, amelyet 1904-es fölállítása óta minden év március 15-én lelkesen megkoszorúztak a magyarittabéiak, ahogy illik, egészen addig, amíg a mellszobrot az impériumváltás lendületében szíven nem lőtte egy szerb katona, majd az agyonlőtt szobrot le nem lökte talapzatáról, ahogy az új illemtan diktálta. 1918-ban a magyar köztéri műalkotások iránt fellobbant heves kíváncsiság arra ösztökélte az ittabéiakat, hogy Kossuth Lajost elrejtsék a református templom mélyén, és egészen 1941-ig ott őrizgessék. A nekrológban elmondható, hogy 110 évet élt a bronzalak, mivel nem valószínű, hogy a nyolcvan százalékában magyarok lakta bánsági település visszakapja valaha is az ócskavasgyűjtőktől.
Ám Kossuthok nemcsak mennek, hanem jó évszázados mélységből fel is bukkannak néha. Ennek hírértékéből mit sem von le, ha éppenséggel lenyakazva vagy kötésig galambszarban kerülnek elő hosszú és reménytelen bolyongást követően. A legutóbbi Kossuth Lajosról mindkét dicstelen körülmény elmondható, hiszen fej nélkül és vastag guanópárnába süppedve őrizte meg az utókornak egy olyan zug, amelyre álmában sem gondolt volna senki. Méghozzá azon a vidéken, ahol nemzeti hősünk neve bizonyos időkben a legcifrább káromkodással ért föl, és viselője ma sem tartozik a legnépszerűbb figurák közé.
Ciánnal szennyezett salakdombok, savval mérgezett hegyi patakok és népirtásokkal fertőzött völgyek vidékén járunk. E dombok, patakok és völgyek ölelésében bújik meg a romániai szocializmus egyik szörnyszülöttje, pontosabban annak oszladozó hullája: az egykor virágzó, erőteljes magyarságú és jó polgári modorú városka, Zalatna. Mára düledező kémények, roskadozó gyárépületek, kén- meg fém-oxidokat pumpáló porviharok és alig tucatnyi magyarságú gyülekezetek maradtak a hajdani bányászati központ helyén, a régi „aranynégyszög” egyik legfontosabb településén.
A romániai szocializmus hamisítatlan ipari halálzónává formálta azt, ami Septimius Severus római császár óta városi joggal rendelkezett, amit Lajos és Zsigmond királyunk sem hagyott szabadalmak nélkül, és ami utoljára a történelmi Magyarország kebelén érezhette azt, hogy a fejlődés nem kerüli el messzire, mint ördög a kápolnát. A móc havasok között rejtőzködő település ma a teljes munkanélküliség, a szilikózistól fulladozó obsitos bányászok és a soha nem gyógyítható sebek kisvárosa.
Az új Kossuth-szobor, amit az 1848-49-es forradalom és szabadságharc kitörésének 168. évfordulóján avattak fel a bánsági Magyarittabén (Fotó: Molnár Edvárd / MTI)
Nos, Erdélynek ebből az elfeledett zugából került elő nemrégiben a fejetlen Kossuth Lajos, méghozzá a zalatnai elektrotechnikai szakközépiskola padlásáról, ahol a csonka mellszoborral egyetemben összesen 270 alkotás, egyedi tárgy és töredék rejtőzködött mostanáig – amint ez megtudható Székely Miklósnak, az MTA BTK Művészettörténeti Intézete tudományos munkatársának napokban megjelent izgalmas tudósításából az Örökségfigyelő blogon (Gipszek a magasban; oroksegfigyelo.blog.hu). Az elektrotechnikai líceum épülete ugyanis megboldogult úrfi korában a messze földön híres zalatnai kőfaragó- és kőcsiszoló-szakiskolának adott otthont. Mint Székely írja, feltehetően az ipari iskola „profilváltása” – milyen finom kifejezés ez a „végképp eltörölni”-re – tette szükségessé, hogy a második világháborút követően felszabadítsák annak az anyagnak a helyét, amelyet aztán a padlásra száműztek.
Szerencsénkre: így maradhattak meg feledésbe és galambtrágyába csomagolva azok a szobortöredékek, öntvények és mintadarabok, amelyek egyedülálló módon szemléltetik a régi Magyarország ipari képzésének filozófiáját. „A korszak hasonló iskoláiból nem maradt fenn egyetlen ilyen, az iskola oktatásmódszertanát összefüggéseiben dokumentáló együttes sem” – mutat rá Székely Miklós, és mindez nyilván elválaszthatatlan attól a ténytől, hogy ipari iskoláink fele Erdélyben volt
Kossuth hiányos büsztje mellett előkerült többek között a zalatnai kőfaragó-iskola alapítójának, Lukács Bélának a mellszobra is, amely évtizedekig a tetőgerendák egyik szegletében várta a jobb időket. Az örmény származású, zalatnai születésű Lukácsról mára érdemtelenül keveset őrzött meg a magyar közemlékezet, pedig a kiegyezés utáni idők jelentős államférfijának sokat köszönhet az ország. Nem tudjuk róla például azt, hogy nemcsak az Osztrák–Magyar Monarchia legjelentősebb (!) kőfaragó-iskoláját alapította meg a néhány ezer lelkes Zalatnán, de a MÁV-nak is igazgatója volt, Baross Gábor idején közmunka-, közlekedésügyi és kereskedelmi államtitkár, valamint a párizsi világkiállítás kormánybiztosa 1900-ban. De ami talán ezeknél is fontosabb, azt tudjuk róla a legkevésbé: hogy Erdély veszedelmes magyar–román viszonyaiban miért lehetne ő az egyik példaértékű figura.
Lukács Béla egész életét a feneketlen gyűlöletnek és bosszúvágynak szentelhette volna országépítés helyett. Édesapját, édesanyját és öt testvérét lőtték és verték agyon 1848 egyik hűvös októberi napján a Zalatna környékét dúló móc parasztok. Az ompolygyepűi (preszákai) esztelen mészárlás során legalább nyolcszáz menekülő zalatnai civilt, főként idős embereket, asszonyokat és gyerekeket – mindazokat, akik a bányaváros magyar jövőjét jelenthették volna – mészároltak le a román felkelők, miután ígéretet tettek a bántatlanságukra. Lukács Béla másfél esztendős volt ekkor, és hogy nem követte családját az országút szélén domboruló tömegsírok egyikébe, azt román dajkájának köszönheti, aki magáénak vallotta a kisfiút, és nem engedte agyonütni őt.
Az erdélyi magyarölések tetteseinek többségét soha nem ítélték el. A vezérek egyike-másika Ferenc Józseftől tekintélyes nyugdíjat kapott élete végéig érdemeire való tekintettel, csak szegény Avram Iancu bolondult bele a vérengzések kísértő emlékébe – legalábbis a legenda szerint. Lukács sem kergette a bosszút, inkább minden követ megmozgatott, hogy javítsa a havasi román nép életkörülményeit. MÁV-direktorkén megépíttette a Gyulafehérvár–Zalatna-kisvasutat és a hajdani román dajkájának falujába vezető utat. Ompolygyepűnél pedig obeliszket emeltetett az ott meggyilkoltak és elföldeltek emlékére – PAX felirattal.
Hogy miért nincs sok esélye Lukácsnak arra, hogy bevonuljon a közös román–magyar panteonba? Egyrészt mert nincs ilyen panteon, másrészt mert az obeliszkről minden magyar szót levakartak. S a népjobbító államférfi zalatnai szobrát – amelyet a magyarittabéi Kossuth-bronzbüszttel egy esztendőben, 1904-ben állítottak, és amelynek talapzatát a kőfaragó-ipariskola növendékei faragták ki – román katonák döntötték le 1940-ben. Ahogy illik.
Ezért is akkora fegyvertény, hogy Kossuthéval egyetemben Lukács Béla gipszszobra is előkerült most az iskola padlásáról. És hogy erdélyi és anyaországi magyar szakemberek szépen megtisztogatják az alkotásokat mindattól, ami rájuk rakódott; majd a zalatnai román polgármester ígérete szerint mód lesz kiállítani őket.
Hogy azért ne csak az ócskavasgyűjtőknek álljon a zászló.
Margittai Gábor – www.magyarnemzet.hu
