Ellopott halottak

2019 december 19.

Csontok a sín mellett.

Temesvár ma Románia legvidámabb és legfiatalosabb városa. Egyetemi hallgatóinak száma meghaladja a százezret, belvárosában egymást érik a kávéházak, a romkocsmák és a galériák. Pedig harminc éve, 1989-ben még ellenállókat kergettek itt öngyilkosságba, lázadókat gyilkoltak le utcáin. A forradalom kimenetelével kapcsolatban a túlélők biztosak abban, hogy a diktátor bukásához két dolog kellett: egy szikraember és a város szellemisége.

Büszkén tekint le a temesvári korzózókra a római anyafarkas, aki több mint kilencven éve táplálja Romulust és Remust, Róma város két alapítóját a bánsági megyeszékhely főterén, az egykori Ferencz József Színház épülettorzója és az 1941-ben felszentelt ortodox katedrális között. A latin testvériség jelképét 1926. április 23-án leplezték le itt, miután Mussolini úgy gondolta, megajándékozza vele népének keleti „rokonait”. Azóta senki sem akarta innen eltávolítani, pedig akármerről nézzük is, a fasiszta múlt köszön vissza róla.

Csontok a sín mellett

Holott sok régiség eltűnt a modern városból Trianon óta, számos ártalmatlan térplasztika is. És szertefoszlott a messze földön híres multikulturalizmus. A német anyanyelvűeket eladták az NSZK-nak, a magyarok maguktól mentek el.

A szerbek, a bolgárok, a szlovákok és a csehek beolvadtak. A város központját ma hömpölygő, de homogén tömeg népesíti be. Eshet, fújhat, az asztaltársaságok nem tágítanak a fűtött szabadtéri teraszok napernyői alól. Hivalkodó, hangos kavalkádjuk azt az érzést kelti a turistában, mintha a Mediterráneumban járna. Az sem ritka, ha olaszul és spanyolul hallja őket társalogni. A külföldön dolgozó románok beszélnek így egymással…

Ebből a nyüzsgő embermasszából szúrjuk ki az egyik huszonéves anyukát, hogy megkérdezzük, merre van a „lupoaica”, az anyafarkas. Nem utasít vissza, de útba sem igazít. Tétován ácsorog a bronzállattól öt méterre, majd kis idő után megszólal: talán arra, s mutatóujjával a Szabadság vagy régebbi nevén a Jenő herceg térre küld, amely a város felszabadítójáról, a törökverő Savoyai­ ­Jenőről kapta egykoron a nevét. Túl sokat nem téved, mert itt is magasodik egy plasztika, de ez másik történelmi nagyságé, a dák nagymesteré. Talapzatán felirat: Decebalus per Scorilo (Decebal, Scorilo fia). Körülötte körhintán sipítoznak a legkisebbek, szüleik pljeskavicát majszolgatnak csoportokba verődve.

– Ó, volt itt aztán nemulass, de ma már nem emlékszik rá senki – világosít fel Ion Marchiș, egykori szemtanú abban az épületben, ahol Iosif Costinaș is lakott. Az újságíró 2002-ben tűnt el nyomtalanul. Csontjait egy évre rá találták meg nem messze Temesvártól, egy erdő szélén, vonatsínek mellett. A hatóságok megállapították, hogy gyógyszer-túladagolásban halt meg. Kérdéseket vetett viszont fel, hogyan történhetett ez, hisz nem feküdhetett ott egy évig észrevétlenül, ráadásul egyáltalán nem voltak öngyilkossági hajlamai. Ellenben könyvet készült kiadni az alvilág és a közigazgatást megkaparintó exszekusok összefüggéseiről. Újságíróként is tényfeltáró cikkeket közölt a forradalom elrablásáról.

– A konyhában ültünk, amikor bekopogott a szomszédom, és megkérdezte, halljuk-e a morajt. Figyelni kezdtünk, és tényleg, egyre erősebben hallatszott, aztán már tisztán, hogy kiabáló emberek sokasága közeledik. Borzalmas volt, megijedtünk, hiszen a fiunk még nem ért haza. Ez 1989. december 16-án este történt, szürkületkor. Gyorsan összeraktuk magunkban, hogy ez Tőkés László­val lehet kapcsolatban. Tudtuk, hogy el akarják vinni, s balhék vannak a református templomnál. Felváltva járt oda a lakosság, mindenki, mert titokban valamennyiünk abban reménykedett, hogy változások lesznek, mint mindenütt a keleti blokkban – idézi fel emlékeit a férfi.

– Nagyon meg voltunk ijedve. Olyan volt az egész, mint egy horrorfilm – fűzi hozzá Marchișék barátja, Nicu Pop, aki az egyik térre néző épületből követte figyelemmel a forradalmi eseményeket.

– Rendre törték be a kirakatokat, közben teljes erővel skandálták: Le a párttal, le Ceaușescuval! Kíváncsian néztünk ki az ablakon. Odalent sorkatonákat láttunk, és belügyiseket fekete egyenruhában, fegyverrel a kezükben, mellettük tankokat. A térről kivezető utcákban álltak, hogy a tüntetők ne mehessenek tovább. Majd hatalmas füst lett, felgyújtották az újságosbódét, amelyből kidobálták Ceau „eposzait”, de már lőni is kezdtek, nem láttunk semmit. Visszahúzódtunk a lakásba. Világos volt, mi történik. Ez este hat körül lehetett, tízig biztosan hallottuk a lövéseket, aztán csend lett. Engem hajnali ötre behívtak a munkahelyemre, a városházára. Az jött utasításba, hogy minden nyomot el kell tüntetni, mintha nem történt volna semmi. Ugyanezt a sebesültekkel is megcsinálták. Mert akit lőtt sebbel bevittek a kórházba, az onnan élve nem jött ki…

– A hírzárlat hiábavalónak bizonyult. Másnap mindenki arról beszélt, hogy legalább százan haltak meg az utcai harcokban, és hogy a gyárakban is zúgolódnak a munkások, további tüntetésekre készülődnek. Sőt egyesek azt is tudni vélték, hogy a szekusok megmérgezték az ivóvizet, mindenkit ki fognak nyírni Temesváron. A megyei kórházból is jöttek a rémhírek. Hallottuk, hogy nem engednek se ki, se be senkit, és hogy még a halottasház bejáratára néző ablakokat is lefüggönyözték. Nem lett csend december 17-én sem. Folytatódott az öldöklés – magyarázza Viorica, Nicu felesége.

– Történt még egy érdekes dolog. Miközben mind halálra voltunk rémülve, hisz még a lépcsőházba, sőt még a legfelső emeleti lakásokba is belőttek, az egyik szomszédunk, egy nő összecsomagolt, hívott egy taxit, kiment a reptérre, és elutazott New Yorkba. Ezt persze később tudtuk meg, de azonnal megértettük, hogy ő volt a besúgónk. Nagyon megdöbbentünk, hisz teljesen másra gyanakodtunk, mást szidtunk.

Az Opera tér 1989-ben, a forradalom időszakában
Fotó: Fortepan–Urbán Tamás

A Kommunizmus Bűneit Vizsgáló és a Román Száműzöttek Emlékét Ápoló Intézet adatai szerint december 16-tól 22-ig az 1989-es forradalom 5205 áldozatot követelt, ebből 1116-an életüket vesztették, a többiek megsérültek. A legtöbb halottat Temesváron regisztrálták. A megyei kórházból ötvenhat mártír hulláját „lopták ki”, szállították Bukarestbe. Az élettelen testeket ott hamvasztották el a legnagyobb titoktartás mellett.

Feltételezések szerint azért tették ezt, hogy ne maradjon nyoma, bizonyítéka a népirtásnak. Máig sem tudni pontosan, hányakat végeztek ki, kínoztak meg, és azt sem, hogy név szerint kiket. A listákon azonosítatlanul maradt halottak is szerepelnek. Az 1989. évi temesvári forradalom emlékházának és kutatóközpontjának adatbázisa szerint a lövéseket főként hasra és fejre adták le, ami arra mutat, nem amatőrök végezték a piszkos munkát.

Négynyelvű mohikánok

Az események feldolgozására vállalkozó intézmény civil kezdeményezésre jött létre, így a leszámolási kísérletek sem kerülhették el. Az 1990-es években elnök-igazgatóját azzal vádolták meg, hogy befogadott az intézményébe egy francia pedofilt, aki nemzetközi körözés alatt állt, mely vád nem állta meg a helyét. Később néhány temesvári magyar véleményformáló is a gyanúsítgatások kereszttüzébe került. Őket meg azzal vádolták, hogy ügynöki jelentéseket írtak az állambiztonsági szerveknek a veszélyesnek tűnő temesvári magyar elemekről. Ezt mindnyájan tagadták.

A rendszerváltás első mártírja Újvárossy Ernő református presbiter lett, akit 1989. szeptember 18-án találtak meg holtan az egyik közeli erdőben. Bár a hivatalos álláspont az, hogy felakasztotta magát, ismerősei meg vannak győződve arról, hogy a Securitate intézte el őt, miután a magyar televízió július 24-én leadta Chrudinák Alajos Tőkés Lászlóval készített interjúját. A szikra ugyanis ekkor pattant ki. A református gyülekezetet és lelkészüket, presbitereiket teljes megfigyelés alá helyezték, kihallgatták, zaklatták.

A titkosszolgálat még a szomszédos ház földszintjét is arra használta, hogy onnan tartsa szemmel a hívek mozgását. Tettek is arról, hogy ezt mindenki tudja. 1989 telének indulataira és óhajaira ma már csak egy Éljen Tőkés László! Szabadság! felirat emlékeztet a temesvári Batthyány utcában (ma Timotei Cipariu).

Az új református központ, az Új Ezredév a Gyárvárosban épül. Avatóünnepsége a forradalom harmincadik évfordulóján lesz. Lelkésze és mindenese, Gazda István derűsen tekint a jövőbe:

– Idén nyáron volt huszonegy éve, hogy Temesvárra költöztem. Megszoktam, sőt szeretek itt élni. Tágas, zöld város, forró nyarakkal, enyhe telekkel, pezsgő élettel. Itt mindig történik valami, pörögnek a fesztiválok, van hová eljárni. Amikor idekerültem, még lepukkant, kopott hely volt, mint a többi romániai város. A régi épületekről mállott a vakolat, hajdani szépségük csak a képzelet szintjén létezett. A jelen viszont arra mutat, hogy bár lassan, de javul a helyzet. Egyre inkább megeleve­nedik a múlt idők varázsa, az Osztrák–Magyar Monarchia legdinamikusabban fejlődő régiójának fővárosa. A sétálóutcákon kávézók, vendéglők sorjáznak, lüktet az élet. Erdélyi ismerőseimtől szoktam hallani, olyan itt a hangulat, mint Nyugat-Európában – tájékoztat a templomépítő lelkész, és hozzáteszi: az emberek viszont ugyanolyanok itt is, mint másutt, mindenfélék. Bár még élnek néhányan azokból az „utolsó mohikánokból”, akik három-négy nyelvet beszélnek, tény, hogy a város szülöttei egyre fogynak. A Regát belakta Temesvárt, annak is különösen a déli része, Olténia.

Gazda István bizakodó. December 15-én avatják fel a Makovecz Imre tervei alapján készülő Új Ezredév Református Központ főépületét, a templomot. Az ingatlanegyütteshez koncert- és rendezvényterem, klubhelyiség, illetve két olyan épületrész is tartozik, amelyben szálláshelyeket alakítottak ki. A huszonkét éve kezdődött beruházás lezárásaként vélhetően jövőre fejezik be a konferenciaszárnyat, amelynek alagsorában étterem, emeletén könyvtár lesz. A fejlesztést a magyar kormány támogatásával, a hívek adományaiból és EU-s pályázati forrásoknak köszönhetően sikerül megvalósítaniuk.

Szegedi hagyományőrzők az Opera téren a Temesvári Magyar Napokon 2016-ban. Vesztesek és nyertesek
Fotó: MTI–Biró István

– Az elmúlt harminc évben minden megváltozott, ez jót és kevésbé jót is hozott a szórványmagyarság számára – mondja Szász Enikő színművész, a Temesvári Magyar Nőszövetség elnöke, aki aggodalommal szemléli a jelent. – A rossz­ hatások legsúlyosabbja, hogy érezhetően módosult a lakosság etnikai összetétele. Nem titok, Trianon óta, de főként a kommunizmusban tervezetten folyt a tájidegen lakosság betelepítése a Bánságba, a rendszerváltás után pedig a szabad mozgás, a jelentős külföldi beruházások szívóhatása határozta meg a folyamat dinamikáját. Ez nemcsak az etnikai arányok, hanem a viselkedési kultúra, a mentalitás drasztikus megváltozását is eredményezte – fogalmaz. Gazda Istvánnal ellentétben úgy látja, a város magyar építészeti öröksége továbbra is pusztul, új tulajdonosai nem becsülik az ajándékba kapott hagyatékot.

Szász Enikő szerint örvendetes viszont, hogy a létszámában apadó magyar közösség szellemi és tárgyi javakban egyaránt építkezik, gyarapodik, ami a közérzetét is meghatározza. Sikertörténet például a néptáncmozgalom, amelynek eredményeként ebben a régióban is – ahonnan korábban teljesen hiányzott – sikerült meghonosítani az autentikus népi kultúrát. De büszkélkedhetnek a színházukkal is, amelyet a közvélemény a román és a német társulatnál is nívósabbnak tart. Civil szervezeteiknek a közművelődés szervezésében van rendkívüli szerepük. Jól dolgoznak, hangsúlyozza a nőszövetségi elnök, hiszen akkora a kulturális kínálatuk, hogy az érdeklődőnek a bőség zavarával kell megküzdenie. Aláhúzza azt is, hogy a magyar kormány támogatásával óvodák, iskolák újultak meg, és megnyílt a Temesváron tanuló magyar egyetemisták szállásgondjait megoldó Bolyai János Szakkollégium.

– Engem motivál a szórványsors. Úgy érzem, mind művészként, mind civil szervezeti vezetőként tenni tudok itt a nemzeti közösségért, ez jóleső érzéssel tölt el. Szeretem ezt a helyet – jelenti ki Szász Enikő.

Hasonlóképpen vélekedik Toró T. Tibor is, az Erdélyi Magyar Néppárt országos alelnöke:

– Temesvár a fogyatkozó bánsági magyar közösség végvára, nem kellene feladni. Bástyáit, magyar intézményeit Ceaușescu nacionálkommunista rendszere szinte teljesen lebontotta, 1989 decembere viszont megteremtette az esélyt és a lehetőséget ezek újjáépítésére. Éltünk vele, mert élni kezdtünk ismét – magyarázza az alelnök.

– Azóta védjük ezt a várat a nemzet határvidékén, ahonnan most már szabadon el lehet indulni a világ felfedezésére, de ahová visszatérni, ahol megállapodni is érdemes. Munkám, az erdélyi magyar közösség politikai érdekvédelme gyakran elszólít innen Erdély és a Kárpát-medence egyéb régióiba, Kolozsvárra, Nagyváradra, Budapestre és a Székelyföldre, ezért gyakran meg is kérdezik tőlem, hol élek. Erre mindig azt válaszolom, Temesvárra járok haza. Nekem ez a szülővárosom, itt nőttem fel, itt végeztem el az iskoláimat, itt alapítottam családot, itt kapott célt, tartalmat az életem. Ennek a helynek voltam parlamenti képviselője. Ezer szál köt ide, barátok, helyek, a múlt, a jelen és a jövő.

Toró T. Tibor azt vallja, Temesvár az egyik legélhetőbb városa az országnak, nyugati kapu Európa felé. Annak ellenére van ez így, hogy a városgazdák nem mindig voltak a helyzet magaslatán az elmúlt harminc évben. Toró T. Tibor Temesvár szellemiségéről, a hagyományos bánsági interetnikus toleranciáról is hajlandó vitába szállni. Úgy gondolja, nincs már az, ami régen volt, mégis van valami, valami, ami miatt 1989 decemberében itt pattant ki a forradalom szikrája.

Lehetőségek városa

– Ehhez persze kellett egy szikraember, Tőkés László, és kellett egy gyülekezet, amelyik nem engedte el lelkipásztorát. De kellett hozzá az is, amit nem tudunk meghatározni, ezért kellő tanácstalansággal temesvári szellemiségnek nevezünk. 1989 decemberében ez még megvolt. Szeretném hinni, hogy még most is megvan valamilyen formában. Mi mindenesetre megszállottan őrizzük. Ezért is járok ide vissza, haza – mondja a pártelnök.

Míg a forradalom előtt a város szinte mindegyik kerületében működött magyar iskola, mára ez megváltozott. Bár a magyar osztályokat is indító katolikus Gerhardinum líceum új intézményként van jelen a településen, a temesvári és a környékbeli magyar fiatalok legtöbbje a Bartók Béla Elméleti Líceumban tanul, az előkészítő nulladik évfolyamtól az érettségi megszerzéséig. Időközben persze lehetőségük van váltani, átiratkozni másik intézménybe.

– Magyar szó a villamoson, a kis üzletben és persze az iskolában. Temesvár igazán sokszínű és befogadó város. Az utcára kilépve a szokásos kép fogad: emberek sokasága siet valahová. Biztos vagyok abban, ők nem úgy róják az utakat, hogy igyekezetük közben az épületek érdekességeit, szépségeit, a fák magasba tartó ágait vagy a macskakövek kellemes érintését figyelik, pedig állíthatom, nem tudják, miről maradnak le. A nagyvárosokban az álmok megvalósításához csak te kellesz – mondja határozottan a tizedikes Stan Lilla Alíz.

– Születésem óta Temesváron lakom, és kijelenthetem, nem szeretném elhagyni. Itt mindent megkaphatok, amire szükségem van: magyar iskolát, plázát, templomot, színházakat, vendéglőket, szórakozóhelyeket, parkokat, folyópartot. Amit még igazán szeretek benne, az a multikulturalizmus. Temesvár a lehetőségek városa, az a hely, amely minden fiatalnak biztos pontot jelenthet az életében – fogalmaz a tizennyolc éves Pál Brigitta.

A megyeközpont állandó lakcímmel rendelkező lakosainak száma 306 ezer. Közülük 29 ezren vallották magukat magyar nemzetiségűnek a 2011. évi népszámláláson. 1977-ben még 37 ezer magyar élt a városban, és a magyar egyetemisták száma is a négyszerese, ötszöröse volt a mostaninak. Szabadnak viszont senki sem érezhette magát. Bárkit bármikor letartóztathattak, elvihettek. A román kommunizmus áldozatainak számát közel kilencszázezerre becsülik.

Gurzó K. Enikő - www.magyarnemzet.hu

Feltöltő: Flag
Még nincs értékelve