Amélie és a vízi szörny

315

Szürreális tündérmese egy titkos amerikai kormányzati laboratóriumban.

Tizenhárom Oscar-jelöléssel vezeti az amerikai filmakadémia idei mezőnyét a mexikói Guillermo del Toro legújabb filmje. Mindenki el van ájulva tőle – de jogos-e a sok-sok dicséret?

A víz érintése szürreális tündérmese, amely történetesen a hatvanas évek elején egy titkos amerikai kormányzati laboratóriumban játszódik. Elisa (Sally Hawkins), a néma takarítónő egy mozi felett lakik. Egyetlen barátja a szomszédja, a szexualitása miatt a társadalom peremére kerülő, tehetséges, ám munka nélküli, idősödő reklámfestő, Giles (Richard Jenkins).

A történet romantikus, ám végtelenül egyszerű és sekélyes, ráadásul egyértelmű remake-je az 1954-es A fekete lagúna szörnyének. A néma lány a szigorúan őrzött kormányzati épületben egyik éjjel felfigyel arra, hogy egy idegen lényt szállítanak a helyre, aki felkelti az érdeklődését, és elkezd közeledni hozzá. Hamarosan mélyebb érzelmeket kezdenek el táplálni egymás iránt, amelynek kiteljesülését még a csúf, gonosz emberek sem akadályozhatják meg.

A faun labirintusa, az Ördöggerinc, a Cronos rendezője egyfajta kultikus státusznak örvend. Filmjeiben a borzongást nem az olcsó horrorok stílusában, hanem a régi idők meséihez való visszanyúlással éri el. Ezek a történetek nem gyerekeknek íródtak, tocsognak a vértől, az erőszaktól, áthatja őket a misztikum és a spiritualitás.

A szörnyekben mégis van egy nagy adag empátia, az emberek pedig olykor kegyetlenek, a főhősök magányosak, szenvednek, és a boldogság kétségbeesett keresése során végül egy másik világba menekülnének.

Elisa és Giles is elvágyódik: egy másik korba, másik valóságba, amely többet tartogat, mint a monoton munka előtti tojásfőzés, és ahol nem oson el alóluk észrevétlenül az élet, miközben már senki sem vesz többé festményeket. Elisa magányának forrása egy sérülés, amely egész életére megnémította. A titokzatos, halemberszerű lényben (Doug Jones) rátalál valakire, aki elfogadja őt olyannak, amilyen, így amikor megtudja, hogy a kormány emberei megölnék, mindent megtesz, hogy megmentse. Ehhez segítséget az idősödő homoszexuális festőtől, a munkatársnőjétől, az afroamerikai Zeldától (Octavia Spencer) és az intézet orosz kutatójától, dr. Hoffstetlertől (Michael Stuhlbarg) kap.

Elisa, a néma takarítónő és a halemberszerű lény egymásra találnak
Forrás: Fórum Hungary

Míg A faun labirintusa a spanyol polgárháború kegyetlenségére reflektált egy kislány nézőpontjából, addig itt a hatvanas évek Amerikájának hidegháborús paranoiája és az akkori esélyegyenlőségi mozgalmak üzenete tör elő: az elnyomottak, hátrányos helyzetűek a kegyetlen sovinizmus, militarizmus ellen. Egy emberszerű hallényben is több empátia és szeretet van, mint a katonai bázis szadista hajlamú vezetőjében (Michael Shannon), aki Isten módjára oszt halált és szenvedést, nehogy az ellenség lépéselőnybe kerüljön.

Del Toro nagyszerűen diktálja a tempót, és kötéltáncol a különféle műfajok között. Bátran kísérletezik, és jól bánik a néző érzelmeivel még akkor is, amikor a szürreális, romantikus fantasy hidegháborús kémtörténetbe vagy retrofuturisztikus sci-fibe vált. Mindehhez pedig Dan Laustsen operatőr úgy mutatja be egy nem létező, álomszerű szakaszát a korai hatvanas évek Baltimore-jának, kékes-zöldesen, hogy álomszerűséget csempész a vászonra.

Alexandre Desplat franciás hangulatú filmzenéje keveredik a korszak jazzes-beatrockos slágereivel, ezen a ponton viszont az egész stílusról, kamerakezelésről és filterezettnek tűnő képekről, de még a bogaras karakterekről is szinte ordít, hogy a rendező gátlástalanul lenyúlta Jeanne-Pierre Jeunet komplett életművét. Kicsit megfűszerezte a saját szájíze szerint, de az Amélie csodálatos élete rendezője nemhiába vádolta meg azzal, hogy mexikói kollégája bizony lopott tőle.

A külcsíntől és egyéb kellemetlenségektől eltekintve A víz érintésének szíve van, ami a csodálatos színészeknek köszönhető. Sally Hawkins egy hang nélkül képes érzékeltetni Elisa végtelen kirekesztettségét, a helyette is beszélő Octavia Spencert pedig élmény hallgatni. Richard Jenkins csodálatos: tipikusan az a figura, akit már mindenben, mindenhol láttunk: ideje lesz megjegyezni a nevét. Guillermo del Toro még a rossz oldalt is képes árnyalni azzal, hogy a katonai bázis szadista vezetőjét végtelenül szomorú és szánalmas figurának mutatja, aki kétségbeesetten próbálja feljebbvalói elismerését kivívni, és még akkor sem adja fel, amikor lerohadnak az ujjai a kezéről – Michael Shannon még sosem volt ilyen félelmetes és tántoríthatatlan.

Szép, felnőtt, ám minden cinizmustól mentes mese magányról és a szeretet felszabadító, mindent legyőző erejéről. Csak kicsit groteszkebben, furcsa emberekkel és furcsa lényekkel.

(A víz érintése – The Shape of Water. Amerikai dráma, fantasy, 123 perc. Rendező: Guillermo del Toro. Bemutató: február 22.)

Terján Nóra – www.magyaridok.hu

 

Tisztelt olvasók!

Legyenek olyan kedvesek és támogassák "lájkukkal" a Cultissimo facebook oldalát, a következő címen: https://www.facebook.com/Cultissimomagazin - Minden "lájk számít, segíti a magazin működését!

Köszönettel és barátsággal!

www.cultissimo.hu