Egy Tristan előadás után az Opera előtt összeakadtam Petőfivel, a zeneakadémikussal. Menekülni akartam, de megfogott. - Jó estét! Ma tizedszer hallottam. Unalmas volt.
– Minek hallgat meg tízszer egy Wagner operát. Ez csak ifjú, nem zenei alapokon álló filozoptereknek, fiatal konzervatóriumi lányoknak, íróknak és festőknek való. Muzsikusnak, amilyen maga is – nem szabad ilyet csinálni.
– Igaza van. Untam magam. Pedig – az instrumentációra és mindenre végig persze tudtam figyelni. De semmi, semmi új dolog nem jött. És végig csak vártam.
– Hogy a hátán a hideg szaladgáljon; most azonban kezdi észre venni, hogy a tágított nona- és alterált szeptim-akkordok idővel elvesztik föltétlen érdekességüket.
– Látja, igaza van. Éppen erre gondoltam.
– Hát most mondok magának valamit. Azt mondom, hogy a muzsikus ne hallgasson muzsikát, hanem muzsikáljon. Wagner pedig nem muzsikusoknak írt, hanem finomlelkű laikusoknak egyéni de mindamellett népszerű modorban. Aki ezt a muzsikát hallgatja, semmivel sem élvez kevésbé mint aki személyesen játssza. Ilyen muzsika miatt pedig hangszerek tanulásának nincsen célja. Például ha Wagnert hallok, az a legfontosabb nekem, hogy bizonyos távolságból jól figyeljem a zenekart, de Beethovennél, Mozartnál mindig vágyom rá, hogy bár bent játszhatnám a zenekarban a hegedűt, a brácsát vagy a csellót. Maga nem volt még így?
– Nem, de azt hiszem, hogy a disztinkció általánosítható.
– Én például most már éppen ezért ritkán hallgatok muzsikát, hanem inkább otthon zongorázom, vagy olykor kvartett-kompániában hegedülök. Egy Beethoven vonósnégyesben például játék közben sok olyan dologra jutok rá, ami a legjobb előadásban is – ha csak hallgatom – többé-kevésbé rejtve marad előttem. Próbálja csak valaki végigjátszani a Tristant egymás után mint hegedűs, nagybőgős, klarinétos, dobos és kürtös, bizony mondom magának, így zsugorodik előtte Wagner művészete.
– Ez, ez!
– Fogadok például, hogy magának mint szakembernek egy Wagner-partitúra szemlélése nem szerez annyi örömet, mint például egy Mozart-vonósnégyes vezérfüzetének tanulmányozása.
– Nono, még annyira nem vagyok. Mozart még mindig sokkal kevésbé érdekel. És untat is. Pedig jól olvasok partitúrát.
– Nem baj öregem, majd fogja még érdekelni.
– Talán azért van ez, mert gyermekkoromban kevés klasszikus muzsikát hallottam.
– Nem muzikális a családja?
– Nem, abszolúte nem.
– Látja, mikor én Pestre kerültem, azt hittem, hogy Beethoven szonátái után Bach Wohltemperiertes klavierja után is, amiket az apám zongorajátékából ismertem meg először, nagy zenei szenzációkban lesz részem. Most mondok valamit. Nyolc éves voltam, amikor először megéreztem a sonata patetique nagyságát és attól kezdve tegnapig, amikor utoljára játszottam, mindig találtam benne valami újat. A negyedik Tannhäuser előadás azonban már csalódást hozott. És utólag beláttam, hogy minden zenei meglepetés, amit itt az opera és a hangversenytermek adtak nekem, jelentőségben jóval csekélyebb volt, mint gimnazista korom otthoni zene-estélyei és délutánjai.
– Csakhogy ez nincs ám így mindenkinél.
– Persze, hogy nincs. Hiszen nem is volna rendjén. A muzsika összes belső lehetőségeit már megtalálták Bach, Mozart, Beethoven. A külső lehetőségeket, a hangzás rafinériáit viszont Wagner kezdte kutatni meglepő eredménnyel. Minimum egy század fogja folytatni a munkáját. Maga például – fogadok – nem fog egyhamar zongoraszonátát szerkeszteni. Hanem operalibrettó után néz.
– Igen, operát akarok írni.
– Egyrészről, mert operaírás mellett a zeneszerző nagyobb valószínűséggel menekülhet az éhhaláltól, másrészt mert Wagner óta még nem múlt el száz év. Ez azonban nem baj, mert szerencsére a házi muzsika szükségleteit jól ellátták a nagyfejű öregek: Mozarték, Beethovenék.
.jpg)
– És maga szerint nincs is szükség több házi muzsikára?
– Nem, mert ha szükség volna, akkor a kiadók jól fizetnék. S ha jól fizetnék, akkor a zeneszerzők is házi muzsikát komponálnának. Maga például azon törné a fejét, hogy a témákat hogyan vezesse át durchführungba, amint derék mestere: Koessler ezt megkívánja és nem nyargalna azon, hogy a téma an sich minél érdekesebb legyen. Hát mondja, lehet szakmuzsikus fülének egyáltalán meglepő és érdekes valamilyen téma? Nem.
A házi muzsika arra szoktatja az embert, hogy a hogyant kutassa a muzsikában. A hangversenyterem közönsége azonban türelmetlen ehhez és zongorázni-tanulás nélkül akar hozzájutni a művészethez. S jön Wagner, mondván: úgy legyen. De nem soká lesz. A muzsikában egy reneszánsz fog következni, erre megesküszöm, ha akarja.
– Igaz, igaz.
– Igaz hát, de azért maga mégis operát fog írni. Jó éjt.
– Várjon csak, de attól félek ezek után, hogy a legközelebbi Tristan előadáson újra találkozni fogunk.
– És akkor letöri a derekamat? – Ne tegye öregem, ne tegye. Jóéjt.
Nyugat folyóirat – 1908/1.szám
