Tabi László: Szerény ember

289

Este 11 után csengetésre riadtam. Magamra kaptam köntösömet, villanyt gyújtottam és kisiettem ajtót nyitni. Blekk Vince állt ott, egyike távoli rokonaimnak.

 

  — Felébresztettelek… — mondta s hangja tele volt bűnbánattal — jaj istenem, hogy erre nem gondoltam…

     — Sebaj — feleltem könnyedén (ha már egyszer felcsöngetett a pimasz) — fáradj beljebb, Vincém…
     — Nem, nem… — tiltakozott hevesen — őszintén szólva csak itt a lépcsőházban néztem meg az órámat… Nagyon késő van, bocsáss meg, megyek
     — Ne izélj, Vince, gyere be, kapsz egy feketét…
     — Nem, nem… A világért sem… Későre jár, aludj tovább, öregfiú.
     — Karonragadtam és becibáltam. Odatettem a spirituszlángot a lombik alá, hofy felmelegítsem a maradék felét. Vince ült és hallgatott.
     — Hogy vagy? — kérdezte később halkan, szemlesütve.
     — Köszönöm, jól. És te?
     — Én is jól. Jaj, de restellem, hogy felébresztettelek… Ha csak sejtettem volna, hogy alszol…
     — Hagyd ezt a marhaságot — vágtam közbe, és mert megmelegedett a kávé, tölteni akartam neki. Alig emeltem csészéje fölé a lombikot, megragadta a karomat:
     — Köszönöm, elég… — rebegte — ne fáradj…
     — De hát még egy csöpp sincs a csészédben…
     — Nem akarom elinni belőled… Tudom, hogy kedveled a feketét…
     — Marad nekem is…
     — De eltehetted volna reggelre… Csak úgy beállítok ide és megiszom a feketédet… Bocsáss meg, öregfiú…

 *

Rövid birkózás után megtöltöttem a csészéjét és odatartottam a cukortartót.

     — Köszönöm, öregfiú… Ne… nem…
     — Hát csak nem iszod keserűen?
     — Nem akarlak megfosztani a cukrodtól… — mondta és vett egy csipetnyit — ritka kincs ez manapság…
     Megkeverte a kávét és kortyolt egyet. Aztán tanácstalanul néztünk egymásra. Végre újra megszólalt, elvörösödve, halkan.
     — Kérlek, ha nem haragszol, öregfiú…
     — Parancsolj…
     — Csak ha nem veszed rossznéven… Jaj, de restellem…
     Legszívesebben fejbevertem volna a gázórakulccsal ezt a szerény brigantit, ezt az udvarias dögöt, de türtőztettem magam.
     — Ki vele, Vince — biztattam.
     —De igazán nem… Jaj de restellem magam… Oly kínos… Szóval… Ha nem neheztelsz meg…
     Minden porcikámban remegtem az idegességtől.
     — Beszélj már, no…
     — Kérlek… Ha nem terhellek vele… De igazán, csak ha nem terhellek vele… Tudom, hogy nem illik… Szóval…
     Az agyam lassanként megtelt vérrel. Éppen rá akartam rohanni, hogy átharapjam a torkát, amikor végre kibökte:
     — Kérlek, öregem… Ha volnál kedves még egy kis cukrot a kávémba…
 

Aztán megitta kávéját és számtalan bocsánatkérés közepette távozott. Bűnbánó zokogása még a földszintről is hallatszott.

 

Tabi László

 
 

Tisztelt olvasók!

Legyenek olyan kedvesek és támogassák "lájkukkal" a Cultissimo facebook oldalát, a következő címen: https://www.facebook.com/Cultissimomagazin - Minden "lájk számít, segíti a magazin működését!

Köszönettel és barátsággal!

www.cultissimo.hu