Tabi László: Szerény ember

2011 június 29.

Este 11 után csengetésre riadtam. Magamra kaptam köntösömet, villanyt gyújtottam és kisiettem ajtót nyitni. Blekk Vince állt ott, egyike távoli rokonaimnak.

 

  — Felébresztettelek... — mondta s hangja tele volt bűnbánattal — jaj istenem, hogy erre nem gondoltam...

     — Sebaj — feleltem könnyedén (ha már egyszer felcsöngetett a pimasz) — fáradj beljebb, Vincém...
     — Nem, nem... — tiltakozott hevesen — őszintén szólva csak itt a lépcsőházban néztem meg az órámat... Nagyon késő van, bocsáss meg, megyek
     — Ne izélj, Vince, gyere be, kapsz egy feketét...
     — Nem, nem... A világért sem... Későre jár, aludj tovább, öregfiú.
     — Karonragadtam és becibáltam. Odatettem a spirituszlángot a lombik alá, hofy felmelegítsem a maradék felét. Vince ült és hallgatott.
     — Hogy vagy? — kérdezte később halkan, szemlesütve.
     — Köszönöm, jól. És te?
     — Én is jól. Jaj, de restellem, hogy felébresztettelek... Ha csak sejtettem volna, hogy alszol...
     — Hagyd ezt a marhaságot — vágtam közbe, és mert megmelegedett a kávé, tölteni akartam neki. Alig emeltem csészéje fölé a lombikot, megragadta a karomat:
     — Köszönöm, elég... — rebegte — ne fáradj...
     — De hát még egy csöpp sincs a csészédben...
     — Nem akarom elinni belőled... Tudom, hogy kedveled a feketét...
     — Marad nekem is...
     — De eltehetted volna reggelre... Csak úgy beállítok ide és megiszom a feketédet... Bocsáss meg, öregfiú...

 *

Rövid birkózás után megtöltöttem a csészéjét és odatartottam a cukortartót.

     — Köszönöm, öregfiú... Ne... nem...
     — Hát csak nem iszod keserűen?
     — Nem akarlak megfosztani a cukrodtól... — mondta és vett egy csipetnyit — ritka kincs ez manapság...
     Megkeverte a kávét és kortyolt egyet. Aztán tanácstalanul néztünk egymásra. Végre újra megszólalt, elvörösödve, halkan.
     — Kérlek, ha nem haragszol, öregfiú...
     — Parancsolj...
     — Csak ha nem veszed rossznéven... Jaj, de restellem...
     Legszívesebben fejbevertem volna a gázórakulccsal ezt a szerény brigantit, ezt az udvarias dögöt, de türtőztettem magam.
     — Ki vele, Vince — biztattam.
     —De igazán nem... Jaj de restellem magam... Oly kínos... Szóval... Ha nem neheztelsz meg...
     Minden porcikámban remegtem az idegességtől.
     — Beszélj már, no...
     — Kérlek... Ha nem terhellek vele... De igazán, csak ha nem terhellek vele... Tudom, hogy nem illik... Szóval...
     Az agyam lassanként megtelt vérrel. Éppen rá akartam rohanni, hogy átharapjam a torkát, amikor végre kibökte:
     — Kérlek, öregem... Ha volnál kedves még egy kis cukrot a kávémba...
 

Aztán megitta kávéját és számtalan bocsánatkérés közepette távozott. Bűnbánó zokogása még a földszintről is hallatszott.

 

Tabi László

 
 

Feltöltő: Flag
Még nincs értékelve