A kő marad?

2018 szeptember 01.

Jóvátétel – Palotaforradalom Erdélyben: megmenthető-e Kemény János és Wass Albert öröksége? (1.)

Egyre több jel utal arra, hogy Románia mélyen megbánta a jóvátételt: az 1945 után elkobzott birtokok, lakó- és gazdasági ingatlanok, kastélyok visszaszolgáltatását. Az erdélyi frontvonalon, Maros megyében jártunk, ahol a legkiélezettebb a helyzet. A rendszerváltáskor innen toboroztak román parasztokat a marosvásárhelyi pogromhoz – és a magyar irodalomtörténet legfontosabb várkastélya is itt található. Egyelőre drámai helyzetben.

Ígéretek a polcon, a padláson! Álmaim egyre kuszábbak, egyre igaztalanabbakká válnak. […] vállalt történet kezdődött el az életemben három évvel ezelőtt, amikor is a román állam visszaszolgáltatta nagyapám, báró Kemény János örökségét, a Kastélyt. Az akkori öröm ma már enyhült, látván a tehetetlenséget, amit a mai közélet nyújt! Azóta sok-sok víz lefolyt itt, a Maroson, de igazán nem sodort a kastély felé megoldást! […]

Nem adom fel, még teszek egy kört!” – jelent meg nemrégiben a Facebookon Nagy Kemény Géza kétségbeesett segélykiáltása. A bejegyzés óta még több víz folyt le a Maroson, de a Kemény-örökséget, sőt az erdélyi történelmi családok jogos tulajdonát talán a rendszerváltás óta nem fenyegette nagyobb veszély, mint most. Úgy tűnik, Románia gőzerővel kezdte meg a visszaszolgáltatandó – netán visszaszolgáltatott – javak újraállamosítását. Ellentétesen az európai jogrenddel, de még saját „elvi” célkitűzéseivel is.

Mintha bicikli-, síléc- és fűkasza-kiállítást rendeztek volna a havasok lábánál fekvő községben: ócskapiac az egész település. Marosvásárhelyről autózunk északra, a forgalmas országúton elhagyva Sáromberkét és Gernyeszeget, a Telekiek ősi fészkeit, és egyre mélyebbre hatolunk a Felső-Maros mente magyar szórványában. Ezen a vidéken minden át van itatva a főúri múlttal és jelenléttel.

Szászrégen után már gyorsan közelednek a Keleti-Kárpátok fenyőzöld tömbjei, s a folyóvölgy a Kelemen- és a Görgényi-havasok szorításában folytatja útját a forrásvidék felé. Befutunk Marosvécsre, s kíváncsiságból lefékezünk egy ház előtt, amelyik történetesen nem használt gépeket, hanem ósdi ácsszekercéket, szarvasagancsot, rokkát meg hajóbőröndöt kínál.

Miközben nézegetjük az utcára kirakott régiségeket, megjelenik a házigazda is, hosszú, hófehér szakállú, középkorú román férfi, aki udvariasan dadogja, hogy nem beszél magyarul. De hamar kiderül, nincs olyan bonyolult tárgy a birtokában – az őskori barlangi medve állkapcsától a marosvécsi kastély konyhamérlegéig –, amelyet meg ne tudna nevezni ékes magyarsággal. Hiába, a szükség nagy úr…

Pedig a környék nem magyarbarátságáról nevezetes: 1990 márciusában többek között a környékbeli Görgény-völgyből toborozták a célzatosan felbőszített román parasztokat, akik elözönlötték Marosvásárhely utcáit magyar vért szomjazva, Sütő András írót megnyomorítva, az anyanyelvi oktatást követelő magyarságot megfélemlítve. Ez máig beleégett a helyi magyar közösségek emlékezetébe.

Marosvécsen nyolcszáz magyar lélek él a 2011-es népszámlálás adatai szerint, éppen fele a lakosságnak. Méghozzá egy várkastély körül, amely a magyar művelődéstörténet egyik legfontosabb erődítménye, a XX. századi erdélyi irodalom kiindulópontja, a Tamási Áronok, Nyirő Józsefek, Dsida Jenők, Wass Albertek és persze Kemény Jánosok, Bánffy Miklósok szellemi otthona. Csakhogy aki ma Maros megyében a magyarok szellemi és fizikai örökségével vesződik, az olyan ellenséges közegbe csöppen, hogy aztán kétszer is meggondolja, érdemes-e visszakövetelnie családja jogos jussát. Szemmel láthatóan ez a megye román vezetésének célkitűzése is.

– Maros megyében a legrosszabb a helyzet. Itt olyan politikusok vannak, akiknek a legfinomabb elemózsiájuk a magyargyűlölet – mondja báró Kemény János unokája, Nagy Kemény Géza, akit Marosvécs szomszédságában, a galonyai Auguszta-házban keresünk fel. A Maros partján fekvő villát, a Kemény-család csaknem egy évszázados vadászkastélyát Nagy Kemény manapság az államtól bérli, és minden erejével azon van, hogy visszakerüljön a Kemények birtokába. – Ezek a politikusok megesküdtek a román templomban Dédán, hogy soha nem fogják visszaadni a magyar grófoknak, báróknak a kastélyokat, a választási kampányokban is ezzel állnak elő.

Holott Nagy Kemény Géza szerint, ha Erdélyben minden földet és épületet visszaadnának a magyaroknak, akkor kész, vége, Romániának ez a része megszűnne létezni. Kimondva-kimondatlanul biztosan ez a félelem munkál a romániai visszaszolgáltatás „újragondolóiban”, akik a több évtizede tartó, a magyar családok anyagi és lelki tartalékait felőrlő harcot kívánják néhány tollvonással semmivé tenni. A napokban például ugyancsak Maros megyében utaltak vissza több mint 9300 hektár erdőt állami tulajdonba, méghozzá Bánffy Dániel egykori földművelésügyi miniszter magánbirtokait.

„2007-ben egy független bíróság […] végleges ítélet alapján visszaszolgáltatott Bánffy Dániel örököseinek 9323 hektárnyi, a román állam által a kommunista diktatúra alatt jogtalanul elkobzott erdőterületet – áll Bánffy Dániel örököseinek mostani nyilatkozatában. – Az illetékes román hatóságok tíz éven keresztül megtagadták ennek a végleges bírói ítéletnek a végrehajtását, és soha nem adták ki a birtoklevelet erre a földterületre. Mindezt annak ellenére tették, hogy ez törvényes kötelezettségük lett volna, illetve hogy a végleges bírói határozat megtagadása és végre nem hajtása bűncselekmény, jelen esetben hatalommal való visszaélés. […] Az 5. perújrafelvételi indítványban az illetékes hatóságok ismételten kérték a 2007-ben hozott ítélet megsemmisítését, ezúttal felhasználva egy koncepciós per keretén belül kiadott, a kommunista diktatúra szellemét tükröző, szégyenletes, 1952-es bírói ítéletet, amelyet a Nemzeti Levéltárból kértek ki. […] Nagy csalódás Bánffy Dániel leszármazottai és örökösei, a Bánffy-család számára, hogy 2018-ban, egy jogállamban, amely tagja az Európai Uniónak, a kommunista diktatúra által rendezett koncepciós per eredményét veszik alapul egy tíz évvel ezelőtt meghozott végleges bírói határozatot semmissé nyilvánítva. Jelen ítéletben ugyanaz az indoklás, mint a legsötétebb sztálinista időkben, azt állítva, hogy ezeknek a magántulajdonban levő, jogszerűen szerzett földterületeknek az elkobzása teljesen jogos volt. […] Sajnos nem marad más hátra, mint nemzetközi bíróságokhoz fordulni. Bánffy Dániel leszármazottai és örökösei ezt meg is fogják tenni.”

Ortodox havasi kereszt az erdélyi Istenszéke közelében. A vidék ma nem magyarbarátságáról nevezetes
Fotó: Major Anita

Nyugodt szívvel megtehetnék ugyanezt Kemény János báró leszármazottai és örökösei is, hiszen a román stratégia esetükben is ugyanez: háborús bűnössé, „horthysta–fasiszta” népnyúzóvá nyilvánítani egy embert, akinél nagyobb humanistát és embermentőt keveset hordott a hátán Erdély.

*

Marosvécs utolsó várura egy dokkmunkás és egy színésznő gyermekeként látta meg a napvilágot Pittsburghben, születése pillanatában a kilátástalan nyomor örökségével, elérhetetlen távolságban az erdélyi kultúra megváltásától. A dokkmunkás eredeti foglalkozása erdélyi főnemes volt, nyalka huszártiszt, aki váltóbotrányba keverve kényszerült amerikai száműzetésbe, hogy fia életútja aztán Pennsylvaniától Transssylvaniáig és a transzilvanizmusig, azaz a független erdélyi gondolat hirdetéséig íveljen.

A fiatal Kemény János bárónak zűrzavaros időkben, nem sokkal Trianon után szakadt nyakába Erdély egyik legnagyobb és legszebb reneszánsz vára, a Maros fölötti dombtetőre és római erődítmény romjaira épült, soktornyú vécsi kastély. Hogy a nincstelen amerikás ifjú néhány év alatt bőkezű mecénássá, a zaklatott erdélyi irodalom szálláscsinálójává, lelkipásztorrá, színházteremtővé, majd a második világháború alatt zsidó munkaszolgálatosok és angolszász pilóták megmentőjévé serdüljön fel.

A tornyos vécsi kastély sziluettje meg sok ezer könyvborítón jelenjen meg, mindörökre belevésődve az erdélyi irodalom történetébe. Erről az erkölcsi magaslatról 1945 után egyenes út vezetett a megaláztatások és szenvedések poklába. De Kemény János bárót ez sem törte meg.

– János bácsi a főnököm volt, együtt dolgoztunk az Új Élet szerkesztőségében. A világ legszelídebb embere volt. Egy fiútündér – idézi föl elérzékenyülve Marosi Ildikó irodalomtörténész, akit marosvásárhelyi otthonában kerestünk föl. A Köteles Sámuel utcában álló ház, ahol él, és amelynek helyén egykor Bolyai János és Farkas matematikusok éltek, irodalomtörténeti emlékhely. Itt lakott a neves író, Molter Károly, Ildikó apósa is. És itt húzták meg magukat ideig-óráig azok a magyar földönfutók – főnemesek, írók, polgárok és más kisemmizettek –, akik a történelem üldözöttjévé váltak. Kemény János is 1944-ben, akire már fenték a késeket a kolozsvári magyar kommunisták Marosi Ildikó elbeszélése szerint. Ahogy szinte ezzel egy időben fenték a késeket a Gestapo emberei is, akik néha figyelmeztetésképpen beinvitálták Keményt a kolozsvári német konzulátusra. Nem ok nélkül: a báró „földalatti” színházat finanszírozott állástalan zsidó színészeknek, segélyezett rászorulókat, több írónak szerzett a zsidótörvények hatálya alól mentesítő iratokat, és volt, akit kiragadott a Gestapo karmaiból.

Mi sem természetesebb tehát, hogy 2018 Romániájában háborús bűnösségére hivatkozva igyekezzenek visszaállamosítani az örökségét.

*

– Tizennyolc perünk van most erdőügyben, azokban meg arasznyi dosszié letéve, hogy nagyapám milyen hazaáruló volt, horthysta–fasiszta – mindent rámondanak, amit lehet. Háborús bűnösnek nevezik őt a román állam bizonyos személyei. Ugyanakkor a birtokomban van a Securitate dossziéja. Ebben az szerepel, hogy Kemény János törvénytisztelő, megbízható, rendes ember volt! Két nacionalista román politikus gerjeszti az ügyet, aki nem találja a helyét, és azzal foglalkozik, hogy az erdőket visszavegye a báróktól, grófoktól. Revíziós pert indítottak a Mikes-, Apor-, Éltető-, Farkas-, Bánffy-, Bethlen-család ellen. Jogállamról beszélnek, de én ilyenkor azt mondom, ez nem jogállam! – tör ki a harag Nagy Kemény Gézából.

– Azt írják a határozatban, hogy megnyertük a pert, és visszaadják az erdőket, és hogy ez a döntés végleges, lezárt és megtámadhatatlan. Mégis megtámadták.

Nagy Kemény szerint mindez még csak nem is magyargyűlöletből fakad, hanem az Erdély volt tulajdonosai iránti gyűlöletből.

– A legnagyobb szakma ebben az országban a korrupció. Tíz éve visszafele megyünk mindenben. Marosvásárhelyen például azért veszíti el a kétnyelvűségi pert a magyarság, mert Ștefan cel Mare nevét nem engedik magyarra lefordítani: a moldvai fejedelemről elnevezett utcát nem hajlandók Nagy István utcaként leírni. Néhány éve, hogy a székelyek megmutatták a székely harisnyájukat, azóta mennyi autóra van kitűzve a román zászló! Korábban, ha megláttad ezt egy autón, azt mondtad, az illető nem normális. Most minden ötödik autón ott a zászló. Biztos be akarják bizonyítani, hogy ez a föld már az övék…

– Nem is háborús bűnösséggel vádolják nagyapámat, hanem Románia-ellenséggel, amelynek jogi kategóriáját CASBI-törvénynek nevezik
– magyarázza báró Kemény Endre, akit pátyi otthonában látogatunk meg. Kemény Endre elsősorban Magyarországról igyekszik előremozdítani Marosvécs ügyét, de ő is egyre reménytelenebbnek látja a helyzetet. Végtelenbe húzódó perek, a család kivéreztetése, elszántságuk felőrlése a román állam nyilvánvaló stratégiája. Ennek ellenére Endre – nagyapja és Vécs szellemében – minden évben megszervezi a budapesti irodalmi esteket, amelyeken az Erdélyi Helikon nagyjairól emlékeznek meg, és az alkotók leszármazottai találkozhatnak; illetve Várvédő címmel irodalmi füzeteket ad ki.

– A CASBI lényege, hogy azokat a magyar nemzetiségű román állampolgárokat, akik a második világháború körüli időszakban elhagyták Erdélyt, 1945 után teljes vagyonelkobzással sújtották, és ellenségnek titulálták. Ilyen törvény ürügyén próbálják nagytatámat belerángatni nemcsak a perbe, hanem az elítélő döntésbe is, mert az teljes vagyonelkobzást vonzana maga után. S a per megy évek óta, már megnyertük kétszer is, de mindig újrakezdik, és amint befejeződik, megint újrakezdik. Ezért még külföldi jogorvoslást sem lehet kérni, mert csak azután lenne mód erre, miután lezárult a romániai legfelsőbb döntéssorozat. Másik trükk a román igazságszolgáltatástól, hogy távoli településekre viszik el ügyeinket, hátha ez is megnehezíti a dolgunkat, és nem megyünk el a tárgyalásokra.

Ugyanez történt, történik a Bánffy-perek során, illetve számos erdélyi történelmi, polgári és paraszti család jóvátételi eljárásakor. Sok esetben, ha sikerül is néhány hektárt visszaszerezni a családi birtokokból több évtizedes hercehurcával, végül mégis az újraállamosítás és -elkobzás határára kerülhetnek – méghozzá a kommunizmus legsötétebb időszakát idéző érvrendszerrel.

– Nagyapám örök életében Romániában élt, fel sem merült, hogy a második világháború alatt vagy után elhagyja az országot. Azzal vádolják, ami meg sem történt. Ha ez megtörténhet, akkor bármi megtörténhet – legyint keserűen báró Kemény Endre.

*

– Bocsánat, most fejek – rikkant az idős asszony az istállóból. Belépünk hozzá: – Ne, ne, ne, nehogy kifussál az udvarra, hát bolon’ vagy! – kiált az egyik borjúra, amelyik hol anyja tőgyén csüng, hol a kijárat felé pislog hátracsapott füllel. – Mikor nem vagyok itt, már fut is utánam! Úgy szereti, hogy itt üljek vele. Na, mutasd meg, Jóska a pipát, azért jöttek az elvtársak!

Marosvécs közelében, a még mindig magyar többségű Fickópatakára kísérjük el Nagy Kemény Gézát, aki azt a hírt kapta, hogy nagyapja pipáját őrzi egy itteni parasztember. Állítólag még fent nevezett Jóska nagyapja kapta a bárótól, amint az asszony újságolja, „ő szolgált az öreg vécsi bárónál, erdész volt”. Lent magyar erdészei voltak az úrnak, fönt, a havason meg mind románok.

Nagy Kemény Géza a marosvécsi várkastély udvarán. „Visszafele megyünk”
Fotó: Major Anita

Fotózzuk Jóskát házuk lépcsőjén. Lábtörlőként olyan székely gatya szolgál náluk, amelyért egy magyarországi néprajzi gyűjtő mind a tíz ujját megnyalná. Jóska nem szívesen engedi ki a kezéből, de azért büszkén mutatja a csontpipát: az oldalába karcolva talán tényleg a kastély kezdetleges képe látható. Azt mondja, nagy bátorság kellene ahhoz, hogy ezt a pipát ellopja tőle valaki.

Miközben Jóska pipabemutatót tart, hallgatjuk feleségét, aki mintha maga is egy Kemény János-novellából vagy Wass Albert-regényből pattant volna ki:

– Édesapámnak az édesapja vadőr volt. Mindig mikor kellett menjenek vadászni, ki az Istenszékére, vitték egy héttel hamarább az élelmet, mindent, ami kellett a főzéshez. S akkor a mamám sütötte a házi kenyeret, minden reggel hat kenyeret kellett süssenek. Volt két hátasló, arra tették föl a kandérokat az étellel, s egyre a kenyeret, s még a mellé való, amit a báró úr parancsolt. Édesapám volt, aki a lovakkal járt ki, vitte az ételt. Mindig megmondták, hogy máma délkor az Istenszékén eszünk a forrásnál, máskor, ahol volt nekik tervek, ahogy rendelték a vadászok. Odaki aludtak az erdőben. Kint volt szakácsuk, aki kitálalt nekik.

Visszafelé, mielőtt felmennénk a kastélyhoz, megállunk a pópaszakállú régiségkereskedőnél, hátha a mérleg valóban a kastélyhoz tartozott egykor, mielőtt azt a falu népe meg az átvonuló katonák ki nem rabolták volna. De Nagy Kemény Géza csak a fejét csóválja: bár szinte semmi nem maradt meg az eredeti berendezésből, annyira széthordtak mindent, a mérleg nem bizonyítható, ez sem bizonyítható…

*

Amikor Augusta Paton kisasszonyék oldalkocsis motorkerékpárja éppen a marosvécsi vár alatt adta meg magát, hogy addig tapodtat se mozduljon, amíg egy kölyökképű báró elő nem siet, és kifogástalan angolsággal be nem invitálja az ifjú hölgyet – nos, azokban a pillanatokban két ember sorsa változott meg gyökeresen. Valamint az erdélyi irodalom története.

A műszaki hibát egy év múlva, 1923-ban házasság követte, egybekelt a skót–görög származású lány és a Pittsburghből repatriált báró, hogy Augusta Paton a vad Maros völgyét válassza új hazájául, és többé el se mozduljon Kemény János mellől. Sem akkor, amikor 1926-ban eljött az ideje az Erdélyi Helikon megszervezésének, azaz a kisebbségbe szorult magyar (s mellettük a baráti szász és román) írók megszervezésének, marosvécsi találkozójuk biztosításának.

Sem akkor, amikor az erdélyi arisztokráciát a mélybe taszították, pincelakásokba, munkatáborokba, vesztőhelyekre űzték. Augusta asszony még férje 1971-ben bekövetkezett halála után is, élete végéig kitartott Erdély mellett. „Most is emlékszem, a főtéren álltunk Vásárhelyen, és mondom neki, hogy Auguszta néni, miért nem megy vissza John bácsiékhoz Skóciába? [a fivéréhez – M. G.]

– Hogy képzeled?! Itt soha nem lehet unatkozni!”

– felelt a báróné Marosi Ildikó tapintatos kérdésére.

Mert a báró és a báróné egy percig sem unatkozott: amikor felvetődött, hogy a Trianon utáni keserves helyzetben fel kellene karolni a magyar írókat, megjelenési, megmutatkozási lehetőséget és anyagi hátteret biztosítani nekik, Kemény Jánosék habozás nélkül bocsájtották rendelkezésre a frissen megkapott marosvécsi várkastélyt és a birtokok fedezetét.

1926-tól minden évben megszervezték Vécsen a helikoni találkozókat, amelyekre a legkülönfélébb világnézetű, habitusú és irányultságú írók kaptak meghívást. A marosvécsi birtokok jövedelméből biztosított Kemény báró százezer lejes díjat Szerb Antalnak a Magyar irodalomtörténet megírásához. Kolozsváron és Marosvásárhelyen színházat tartott fenn.

„– Harmincötezer hold erdőmet vitte el a színház, de kérlek, erről ne szólj a feleségemnek. Nem szóltam. Csak mindenkinek mondom el utólag, hogy Kemény Jánosnál nagyobb mecénást – tudtommal – nem ismer az erdélyi kultúrhistória…” – emlékezett meg róla Sütő András.

Marosvécs, az erdélyi irodalom megújulásának-megtartásának regényes színhelye ma szomorú állapotban van. 1945 után olyan átváltozásokon ment keresztül, amelyek igyekeztek múltját végképp eltörölni. Kemény János báróról mind ez idáig egy árva monográfia nem született meg, ami elmondhatatlan szégyen. Hogy megtartható-e Marosvécs kastélya, a parkban a Kemény-család kegyeleti helye és a románok által kiátkozott Wass Albert sírja, vagy mindezt ugyancsak az államosítás fenyegeti, erre a kérdésre a helyszínen igyekeztünk választ találni.

(Folytatjuk)

Az erdélyi történelmi családok és kastélyok sorsát feldolgozó filmsorozatunk legújabb részének, a Tiltott kastélyok – Marosvécsi Kemények című dokumentumfilmnek a premierje a Magyar Idők Online felületén, a Lugas oldalán!

Margittai Gábor - www.magyaridok.hu

Feltöltő: Flag
Még nincs értékelve