A legvörösebb föld: elfeledett magyarok Dél-Tirolban

2020 szeptember 26.

Nyomorultul ott pusztult bajtársak holttestén át vezetett az út a dicsőséghez.

Önkéntességről, társadalmi összetartó erőről, kisebbségi félelmekről és vereséggel felérő győzelmekről számolunk be észak-olaszországi riportsorozatunkban.

Mélyből jövő iszonyatos morajlás, a föld megrendül, a hasadékokból égig érő lángoszlopok lövellnek ki. Ház nagyságú szikladarabok röpülnek föl és robbannak egymásnak, hogy kő, vaslemez, ruhafoszlányok és emberhús egyetlen hatalmas darálóban őrlődik felismerhetetlen masszává. Gigantikus máglyaként ég mindaz, ami másodpercekkel ezelőtt még sok száz katona őrhelye volt, de a segélykérő sikolyokat a levegőbe röpített hegy robajlása sem tudja elnyomni.

Így fest a bevehetetlen olasz sziklaerődítmény, a Pasubio darálója 1918. március 13-án, amikor a komáromi árkászok harca végre célt ér. Az itáliai frontnak ezen a szakaszán a földrajzi és az időjárási viszonyok, a kőomlások, lavinák, fagysérülések gyakran jóval több áldozatot szednek, mint a pergőtűz vagy a gyalogsági roham – itt már a frontvonal elérése is emberfeletti erőfeszítéseket követel. Van, ahol háromezer méter fölött, az örök hó és a gleccserek birodalmában folynak a harcok: a korábban dombot sem látott alföldi katonák ezerszámra véreznek el olyan ember nem járta tájakon, amelyek birtokba vétele vagy megtartása aránytalan áldozatokat követel. Esetenként olyan harcmodor alkalmazásával, mely visszarepíti a viaskodókat a kőbaltás időkbe.

Hogy a k. u. k. hadsereget oly sokáig föltartóztató, áttörhetetlen akadályt, a Pasubio olasz állásait elsöpörje, a komáromi árkászszázad gyakorlatilag átfúrta az egész hegyet és szinte a teljes első világháborút. Az 1916 őszén megkezdett aknamunka kacskaringós kőbe vájt sikátorokon, megtévesztő vaktárnákon, fullasztó mélységbe vezető folyosókon, ravasz cseleken és az ellenrobbantásokban nyomorultul ott pusztult bajtársak holttestén át vezetett a dicsőséghez, amely a felfoghatatlan hősiesség és áldozatvállalás jelképe is.

Azaz lehetne, csakhogy ma már a kutya sem foglalkozik mindazzal, amit a magyar árkászok tettek a járhatatlan északolasz hegyekben, a beláthatatlan távolságban fekvő haza védelmében. Nem foglalkozik e történettel a néhány szakemberen kívül jóformán senki – leszámítva az egykori ellenséget, amely az elmúlt napokban valósággal piedesztálra emelte az Osztrák–Magyar Monarchia hősi halottait.

Csendőrök, ejtőernyősök, haditengerészek, a hegyek elit alpini katonái, utászok, harckocsizók és még ki tudja, milyen fegyvernemhez tartozó harcosok gyülekeznek az arsierói katonai temető előtt. Csupa görnyedt hátú, meglett ember, akik büszke mozdulatokkal tekerik ki csapatzászlójukat, kötik nyakukba az üres töltényhüvellyel összefogott piros-kék gyalogsági kendőjüket, majd egymás hátba veregetését követően alakzatba állnak. Jókora Mercedesből csukaszürke egyenruhában három zordon Kaiserjager, azaz osztrák császárvadász kászálódik ki, ők is kibontják tiroli lobogójukat, melyen Magyarország koronás címere éppen a sas tátott csőre előtt lebeg. Beállnak a sorba, a hajdani ellenségek közé, akik széles mosollyal és vad Grüss Gott!-ozással fogadják az osztrák katonai hagyományőrzőket. Magyarországot és a honvédséget nem katonák, hanem Pintér Lajos veronai tiszteletbeli főkonzul képviseli, aki az eseménysorozat legmagasabb rangú szereplője. De nem csak ezért bánnak vele megkülönböztetett figyelemmel az olasz vendéglátók.

Ha Szlovénián át közelítjük meg az északkelet-olaszországi Veneto régiót, óhatatlanul azt az útvonalat követjük, amelyen az 1915 májusától az olasz frontra vezényelt magyar katonák haladtak – gyakran a hősi halál irányába. Gorizia-Görz közelében megnyílnak a hegyek: jobbra a Júliai-Alpok enyhülő lankái, balra a doberdói fennsík emelkedő mészkőlépcsői. Átkelünk az Isonzón, aztán a Tagliamentón, majd a Piavén és a Brentán – csupa olyan folyón, melyek keresztezéséért sok tízezer ember adta az életét, és amelyeken ma szinte észrevétlenül ível át a Milánó felé tartó autópálya. Amint kiérünk a szlovén hegyekből, a végtelen síkságot fiatal juharfaültetvények négyszögei, a rekkenő hőségben folyamatosan öntözött kukoricatáblák, elhagyatott, romos tanyák, majd a rómaiak által kialakított szőlődombok kísérik. A figyelmesebb szemlélő Redipugliánál talán meglátja a lépcsősorrá faragott domboldalt, százezer olasz katona nyughelyét. A távolban pedig annak a hegyláncnak a körvonalai keretezik az alföldet, amely egyszerre nyújtott védelmet és leküzdhetetlen akadályt az Osztrák–Magyar Monarchia hadseregének attól kezdve, hogy Itália végre eldöntötte: a kegyeiért folytatott területi licitben melyik szövetségi rendszer oldalán köt ki.

Vicenza előtt elhagyjuk a síkságot, és fölkanyarodunk a venetói hegyekbe. Most viszont éppen fordítva tesszük meg azt az utat, amelyet az 1916-os offenzívája során a k. u. k. hadsereg szeretett volna végigperzselni: azaz a dél-tiroli hegyvidékről, az osztrák–magyar Dolomitokból előretörve, az olasz erődrendszereket leküzdve kiérni a sík vidékre, ott megállíthatatlanul félresöpörni a védelmet, s végső vereségbe dönteni az „áruló szövetségest”. Mély, bozót lepte szurdokokban hegyi patakok robognak alattunk; a kisebb előhegyeken középkori várak vagy újkori osztrák erődítmények őrködnek, körülöttük ciprusligetek karcsú oszlopai – és csupa olyan olasz kisváros, amely ideig-óráig átélhette az osztrák–magyar megszállás gyötrelmeit. Két ellenséges birodalom határvidékén járunk: mint minden határvidék, ez is a termékeny és tragikus átmenetek földje, amit az első világháború, majd az azt követő idők ellentmondást nem tűrően igyekeztek fölszámolni.

Ha az ember elvegyül az obsitos gyalogsági hagyományőrzők soraiban, meghallgatja beszédeiket, katonanótáikat, családtörténetüket, és átéli kegyeleti kultúrájuk megrázó mélységét és tisztességét, nehezen fog a fejébe férni, hogyan lehetett ez a népség egykor az ellenségünk. Magyar ésszel talán még kevésbé érhető fel, hogy Olaszországban, annak etnikai szempontból is a legkacifántosabb, többször ide-oda csatolt régiójában miért áldozzák emberek a szabadidejüket arra, hogy olyan földdarabokon álljanak őrt és hajtsanak meg zászlókat a hősi halottak előtt, ahová száz éve az ellenség temetkezett. Mi több, olyan katonai sírkerteket takarítsanak ki és nyilvánítsanak „szent zónának”, ahol néhány kődarabon meg vadvirágon kívül ma már egy ujjpercnyi csontdarabka sem található – mivel réges-rég felszámolták ezeket a temetőket. Nálunk az első világháborúra emlékezni egyelőre csak úri passziónak tűnik, még inkább a családi magántörténelmek régóta hurcolt gyászterhének, amelyet sem a közösségi kegyelet, sem az ütközetekben, fogolytáborokban eltűnt felmenők maradványainak, sorsának felkutatása nem képes enyhíteni. Vagy csak kivételes esetekben.

Az őrjítő kabócazenében megindul a veteránok hadoszlopa az arsierói katonai temetőhöz, a bejárat előtt felsorakoznak a csapatzászlók, vezényszó harsan, a zászlók megemelkednek, egy vén kakastollas császárvadász az osztrák himnusz taktusaira felvonja Ausztria nemzeti lobogóját. Majd az olasz zászló következik helyi notabilitások, a magyar konzul és két katonásan tisztelgő vöröskeresztes nővér jelenlétében. Úgy éneklik az olasz himnuszt, hogy megrendülnek bele a hegyek. A mi zászlónknak egyelőre nem jut hely. A temető emlékművénél az Il Silenzio (Takarodó) trombitaszavára koszorúkat helyeznek el, köztük a nagykátai Honvédtüzér Hagyományőrző Csapatét Tisztelet a Hősöknek magyar nyelvű felirattal. Néma tisztelgés, a tiroli zászlók meghajolnak, a Takarodó gyászba andalító dallama ellebeg a hegyek fölé, s mindez szemvillanás alatt lezajlik – mégis olyan ünnepélyes és torokszorító ez a megemlékezés itt, az olasz Alpok lábánál, hogy sem elvenni belőle, sem hozzátenni nem lehet.

Vizesdézsa és dobok bőrére tett babszemek – a sziklába vájt lövészárkok és mesterséges barlangok tájékán ezek az aknamunka legfőbb „radarjai”. A bakák, a „rohamparasztok, haláljobbágyok, ároknapszámosok”, amint Somogyváry Gyula írja, éjjel-nappal feszült figyelemmel lesik, hogy rezdülnek-e a babszemek, gyűrűzik-e a víz, akár az ostromlott középkori várak védői. Ha igen, kezdődhet a testet-lelket emésztő rettegés: mikor érnek alájuk az ellenséges utászok, s mikor csendesednek el a mélyben a robbantások, ha a fúrás befejeztekor kezdik megtömni ekrazittal az aknasikátorok végét. Aztán egy mozdulat, és dobjával, babszemeivel meg rettegéseivel együtt röpül a levegőbe több század katona, ahogy ez történt a Monte Pasubión is 1918-ban, az 1/6. komáromi árkászszázad színmagyar legénysége bátor helytállásának köszönhetően – a hadtörténet legnagyszabásúbb aknaharca végeredményeként.

Hogy Endrődy főhadnagy, Bújdosó őrmester és Sikolya szakaszvezető hőstette ne merüljön feledésbe, azért Káplár Béla és hagyományőrző csoportja tette a legtöbbet a mai Magyarországon. Káplár nem „csupán” kitűnő cikket írt a Katonaújság 2013. áprilisi számában (Az 1/6. komáromi árkászszázad emlékére), de önkéntes munkájával megrendítette és elismerésre késztette a Pasubio, az első világháború – katonavértől – „legvörösebb földjének” olaszait. Az 1998-ban, a szabadságharc 150. évfordulóján megalakult nagykátai hagyományőrző tüzércsapat – amely rendszeresen tart bemutatókat 1848–49, az első és a második világháború katonai tradícióiból – ugyanis 2006-ban „tévedt” erre a tájékra. A csapat tagjai a Pasubiót megmászva 2035 méteres magasságban elhanyagolt olasz katonai temetőre bukkantak: a sírkeresztek kidőlve, szétszórva, a kerítés düledezett. Azonnal felajánlották, hogy segítenének rendbe tenni a sírkertet, ha van rá igény. Volt: az olaszok 2009-ben hívták vissza őket, és ámuldozva nézték, ahogy építész, egyetemi tanár, tűzoltó, fuvarozó, öszszesen nyolc magyar kézzel keveri a betont, ölében hordja föl a szakadékokból a lapos köveket, ahogy szétszedi, majd újraépíti a kerítést, egyszóval méltó állapotba hozza az olasz hősi halottak emlékhelyét. Amikor a helyiek csodálkozva faggatták őket: miért segítettek, hiszen ez nem osztrák–magyar temető, Káplár Béla csak annyit felelt: hálából. Mert önök nagyon szépen ápolják a mi őseink sírját.

A nagykátai tüzérek azóta díszvendégei a minden év július utolsó hétvégéjén megtartott megemlékezéssorozatnak. A vicenzai tartalékos gyalogos szövetség a magyarok megérkezésének alkalmából 2006-ban új zászlórudat állított a tonezzai megbékélés parkjában – az egykori k. u. k. temetőben –, hogy attól fogva a magyar zászlót is felhúzzák, a magyar Himnuszt is eljátsszák az ünnepségeken. Amit az érdektelen magyar politika elérni nem tudott vagy nem akart, azt néhány lelkes és makacs honi civil egy hét magashegyi kegyeleti munkával, az egykori ellenség sírjainak gondozásával magától értetődően vívott ki.

– A venetói Custozzában 1848 júniusában, az olaszok függetlenségi csatájában nagyon sok fiatal meghalt, a magyar Benedek tábornok vezette osztrák erők véres győzelmet arattak. Sokan vesztették életüket a második custozzai csatában 1868-ban, illetve a közeli Solferinónál is – kezdi beszédét Pintér Lajos veronai tiszteletbeli főkonzul a tonezzai megbékélés parkjában. A kis olasz falu fölött, a meredek hegyoldalban nagy műgonddal rendbe tett k. u. k. temető fekszik, pontosabban annak jelképes „szent zónája”, hiszen a maradványokat még a második világháború előtt összegyűjtötték, és a citadellai nagy csontkamrában helyezték örök nyugovóra. A tartalékos gyalogos szövetség önkéntesei 16 800 óra munkával (ami hétszáz napnyi, azaz szinte kétévnyi tiszta „játékidőt” jelent!), ötszáz ember bevonásával alakították vissza méltó hellyé a gazzal, szeméttel fedett domboldalt. Magyarok tucatjai is feküdtek ott, nevüket őrzi jó-rossz helyesírással a kifüggesztett lista, mivel a kövekről javarészt már eltűntek az eredeti bádogtáblák. – 1870-ben, nem sokkal a csatákat követően szőlővel kezdték beültetni az egykori harcmezőt – folytatja a konzul a beszédet.

– Amikor megforgatták a földet, koponyák, csontok bukkantak elő tömegesen. A custozzai pap engedélyt kért az olasz királytól, hogy csontkamrát készíthessenek, s amikor egy-egy katona porhüvelyét kitúrták az ekék, attól fogva ott helyezték el. Ennek az osszáriumnak a bejáratára az van írva: Ellenségek az életben, testvérek a halálban. Úgy gondolom, amit az olasz plébános odaírt, az ma is érvényes: akár olasz, akár osztrák–magyar temetőt keresünk föl, testvéreinkre emlékezünk. Amelyik nemzet nem tiszteli a múltját, mint a magyarok 45 év kommunizmusának elnyomása alatt, annak a nemzetnek se jelenje, se jövője nincsen! Ha egy nemzet nem tiszteli azokat, akik érte vesztették életüket, nem méltó a fennmaradásra. Ha ma olyan Európában élhetünk, amelyet megkímél a háború, és amelyben mindenki testvérnek érezheti a másikat, akkor azt hősi halott testvéreinknek is köszönhetjük.

Az olasz veteránok, ejtőernyősök, harckocsizók, elit alpini katonák tisztelgő zászlókkal állják körbe a temető alacsony kőkerítését, a díszhelyen ülő magas rangú katonatisztek hevesen bólogatnak a konzul szavaira. A zászlófelvonást és a beszédeket követően Hende Csaba honvédelmi miniszter és Benkő Tibor vezérkari főnök nevében emlékérmeket ad át Pintér Lajos többek között a veteránszövetség országos alelnökének, Attilio Gomitolónak, aki Káplár Béláékat annak idején fogadta, és aki a temető felújítását vezette; Tonezza falu polgármesterének, Geometra Amerigo della Viának, Mario Eichtának, az osztrák Fekete Kereszt helyi tisztviselőjének, illetve Giovanni Terranovának, aki sokéves munkával kutatta ki a szardíniai Szamár-sziget magyar katona halottainak a nevét.

– A magyar vezérkari főnök nemzeti zászlót is küldött a gyalogos szövetség önkénteseinek, azt a kérést akarván e gesztussal megfogalmazni, hogy őrizzék a magyar lobogót, s minden ilyen megemlékezéskor húzzák föl – magyarázza kérdésünkre Pintér Lajos. – Hogy az olaszok is érezzék, a mai Magyar Honvédségben szemléletváltozás következett be, és hogy számára milyen fontos a folyamatosság. Az olaszok egyébként mindig osztrák–magyar temetőről beszélnek, nem osztrákról és nem magyarról, amit otthon is meg kellene értenie mindenkinek. Nem a tiéd, nem az övé ez a hagyomány – hanem a miénk. Amíg a homo szovjeticus nem hal ki Magyarországon, amíg a kommunizmus DNS-e tovább öröklődik, addig nagyon nehéz lesz összetartó ország dimenziójában gondolkodni, amelyik büszke nemzeti hagyományaira.

Hogy a Monarchia hajdani peremtartományának, Dél-Tirolnak a lakóira, legyenek olaszok vagy németek, ennek éppen az ellenkezője igaz, és hogy a kisebbségi lét tudathasadásos állapotában éppen a háborús hagyományok jelentik a megtartó és kiinduló alapot is, a havasok rejtett völgyeiről és még rejtélyesebb kutatásairól tudósítva riportsorozatunkban számolunk be a következő hetekben.

Folytatjuk...

Margittai Gábor - www.magyarnemzet.hu

Feltöltő: Flag
Még nincs értékelve