Karikatúraháború

474

Kisebbségek és ellenségképek – az iróniától az uszításig

Tamás Ágnes Propagandakarikatúrák ellenségképei Szarajevótól Párizsig című könyve előző, 2014-ben megjelent munkájának folytatása. Ebben a nemzetiségekről publikált gúnyrajzokat vizsgálta, azt, hogy miként ábrázolták őket a sztereotípiák alapján a XIX. század második felének magyar sajtójában, különös tekintettel az élclapokra.

A téma igencsak érdekes, tekintve, hogy a húszas évekig az újságok nem közöltek fényképeket, és a mozgókép is gyerekcipőben járt, így a tömegek véleményét a kisebbségekről szinte kizárólag a nyomtatásban közölt rajzok formálták. Tekintetbe kell azt is venni, hogy a Kárpát-medencében vagy tucatnyi nemzetiség élt, és az Osztrák–Magyar Monarchiában erősen rivalizáltak, illetve érdekeiket követve konfliktusokba kerültek egymással.

Az első világháború után, amikor a térségben új, ez előzőnél nemzetiségileg homogénebb, de még mindig jelentős kisebbségekkel rendelkező államok jöttek létre, tovább éltek a rajzokban megjelenő, az előítéleteket súlyosbító sztereotípiák, amelyeket ideológiai és világpolitikai nézetekkel is átitattak. A sajtóban megjelenő gúnyrajzok illusztrálták, egyben igazolták az egyre szélsőségesebb propagandát, amelynek a legkiszolgáltatottabb, védekezésre képtelen célpontja a kelet-európai zsidóság volt.

Tamás Ágnes köteteiben világosan megjeleníti az iróniával (és öniróniával) kezdődő és uszításba torkolló zsidóságreprezentációt, mely Magyarországon a Borsszem Jankó kedélyes rajzaival indult, és a nyilaslapok gyűlölettel átitatott karikatúráival ért véget.

De maradjunk egyelőre a „klasszikus” nemzetiségeknél, illetve a szomszédos népeknél, amelyeknek rajzolói pontosan ugyanolyan eszközöket „vetettek be” a magyarsággal szemben, mint amelyeket ellenük használtak. Tamás Ágnes idéz egy témával foglalkozó német történészt, aki a következő vonásait sorolja fel a „politikai korrektségről” még mit sem tudó, romboló szellemiségű karikatúráknak.

Az ellenség nevetséges figuraként való ábrázolása; az ellenség félelemkeltő bestiaként való ábrázolása; antitézisek (például szép és csúnya, jó és rossz) hozzá kötődő megjelenítése; az ellenség fenyegető perspektívából; a plutokrata, gyűlöletes kizsákmányolóként megjelenített ellenség; az ellenség halál képében, illetve mint az apokalipszis lovasa; az ellenség hazárdjátékosként, keleties vonásokkal, illetve őrült fanatikusként, gyújtogatóként ábrázolva.

Persze a vizuális uszítás ebben a nyílt formában csak az első világháború idején „szökkent virágba”, amikor a rajzolók ösztönzést kaptak a központi hatalmak politikusaitól, s minden rendelkezésükre álló módszert felhasználtak az ellenségek nevetségessé, illetve gyűlöletessé tételére.

Természetesen az antanthatalmak sajtója sem maradt adós, és elindult a „karikatúraháború”, mely nem ért véget az első világháborút lezáró fegyverszünettel, hanem folytatódott a versailles-i béketárgyalások idején is, és nagyban hozzájárult az ellenségképek rögzüléséhez, a nacionalizmusok szélsőségessé válásához és eltorzulásához. Ugyanakkor megkezdődött az „ideológiai hadviselés” is a karikatúrafronton, melynek keretében a bolsevizmust, illetve a nemzetközi kapitalizmust igyekeztek a rajzolók a legvisszataszítóbb módon megjeleníteni.

Magyarországon az első világháborút követő zűrzavaros „forradalmi” időszakban, a vörösterror, majd az azt követő fehérterror reakciójaként nyert teret az utcai plakátok formájában is megjelenő vizuális uszítás és gyűlöletkeltés.

A gúnyrajzok „eldurvulása” kétségtelenül 1919 őszén kezdődött, amikor a már addig is létező, antiszemita karikatúrákat közlő élclapok (Bolond Istók, Magyar Herkó Páter, Mátyás Diák) nyomdokait követve kifejezetten gyűlöletet keltő rajzos plakátok jelentek meg Budapesten.

Ezek azt sugallták, hogy a Tanácsköztársaság alatt elkövetett gyilkosságokért, majd a trianoni területveszteségért a vizuálisan pellengérre állított zsidóság viseli a felelősséget. Az uszításra válaszul más jellegű uszítás következett, melyben élen járt az emigráns kommunista sajtó, mindenekelőtt a Bécsi Magyar Újság, mely Horthyt és tisztjeit véreskezű hóhérként mutatta be – ez a stílus 1945 után újjáéledt a Ludas Matyi hasábjain is.

Kár, hogy Tamás Ágnes monográfiájában, melyben talán kissé túl sok a képleíró szöveg, és kevés és apró az illusztráció, nem szentel több teret Az Ojság című zsidó élclapnak. Ennek rajzolói átvették a zsidóság ábrázolása során rögzült negatív sztereotípiákat, és kigúnyolásuk révén próbáltak enyhülést nyújtani olvasóiknak. Persze ez a fajta önirónia az adott, katasztrofális viszonyok között már semmit sem ért, a szatirikus formába öltöztetett kapituláció megnyilvánulása volt.

(Tamás Ágnes: Propagandakarikatúrák ellenségképei Szarajevótól Párizsig. Pesti Kalligram, Budapest, 2017, 343 oldal. Ára: 3000 forint)

Pelle János – www.magyaridok.hu

Tisztelt olvasók!

Legyenek olyan kedvesek és támogassák "lájkukkal" a Cultissimo facebook oldalát, a következő címen: https://www.facebook.com/Cultissimomagazin - Minden "lájk számít, segíti a magazin működését!

Köszönettel és barátsággal!

www.cultissimo.hu