Ebben az egészben a marketinget élveztem a legjobban. Azt, hogy akármerre járok az éjszakában, akármelyik metróállomáson, az összes hirdetőplakátról egy Scarlett Johansson néz vissza rám. Bár a filmet is ilyen értő szakemberek csinálták volna...
Nem vagyok nagy rajongója ennek a filmnek, mármint az eredeti 1995-ös animéről beszélek. Anno elég hamar láttam, 1997–98 környékén már biztosan, asztal alatt csúsztatott, írott CD-lemezeken pocsék avi-minőségben, hevenyészett fordításban. De ha ennél jobb a körítés, akkor se értek belőle semmit, egész egyszerűen azért, mert anno az emberek 90%-a ha megnézte ezt a filmet, azt mondta, nem érti, mit látott, de nagyon tetszett neki. Ez az anime ugyanis évtizedekkel előzte meg a korát, egyesek innen számítják azt, hogy a japán rajzfilm betört az USA-ba, és populárissá vált. Nem beszélve aztán olyan filmekről, amelyek erősen merítettek belőle, pl. Dark City, Mátirx. Aztán ott van az is, hogy a mondanivalója egészen egyszerűen annyira komplex, hogy egy nézésre fel se lehet fogni. Gondolkozzunk már egy kicsit, mi volt nálunk ’95-ben! A SuliNet 98-ban jött be az országba. A Famiklónommal játszottam a 85-ös Super Mario Brost.
Ez meg valami olyasmiről szól, hogy robotok vagy kiborgok, félig emberek, félig számítógépek, tuningolás, számítógépes szupersztráda, hackelés. Mi van? A film még 2005-ben is friss lett volna, amikor az internet azért már adott némi támpontot, meg a videojátékboostnak – és persze a Mátrixnak – köszönhetően már lehetett valamicskét érteni ebből. Kill.switch, Deus Ex, 13. emelet, eXistenZ, Cowboy Bebop, Trigun, Appleseed, Avatar, A 200 éves ember, Anachronox, Oni, Én, a robot, M.I. Mesterséges értelem, Különvélemény, jobb-rosszabb alkotások, de mind valamit hozzátettek ehhez az egészhez, amiről a Ghost in the Shell beszélt. Mert ez a film valójában egy cyberpunk környezetben, valahol a távoli jövőben arról mesél, hogy meddig marad ember az ember, és hol kezdődik a lélektelen géppé válás. Vagy éppen képes-e egy robot emberi tulajdonságokkal bírni, amitől emberibb lesz az embernél? Elmosódhat-e a határ? És mi egyáltalán ez a megfoghatatlan valami, amit léleknek nevezünk? Aztán itt van egy újabb dolog, az emlékekkel való manipulálás, lásd Eredet. Az emlékek tesznek minket azokká, akik vagyunk? Ha az agyunkba lehetőség lenne teljesen más emlékeket implementálni egyetlen perc alatt, akkor azt hinnénk, hogy mi nem mi vagyunk? Félelmetes gondolatok ezek.
A jövőben biomechanikus implantátumokkal tudja az ember felturbózni magát. De minden egyes implant kicsit közelebb viszi ahhoz a határhoz, amikor már kezd kiveszni belőle az emberi tényező. Persze van ennek most is módja, csak amolyan fapados verzióban, ami elsősorban az öregedést próbálja gátolni. Lásd a sok ráncfelvarrást, zsírleszívást, hajbeültetést, csöcsnagyobbítást, szájfeltöltést, és így tovább. Nézzük, én mit cserélnék le magamon! A szemeimet egészen biztosan, mert már most herótot kapok a szemüvegtől – különben is kéket akartam mindig. Aztán pár helyen az ízületeimet is kicserélném, hogy ne fájjon a lábam a sok gyaloglástól, futástól, meg a csuklóm a sok gépeléstől. A fogaimat, amelyek közül alig van már olyan, amelyik ne lenne betömve, de akkor már a kezeimet is, mert sokszor gyorsabban tudnék megírni egy cikket. Mondjuk a testem 30-40%-ot tuti feltuningoltatnám. Mert vagányul néz ki. És akkor ez már természetes lenne, csak a pénz szabhat határt.
A főhősünket alakító Johansson egy ilyen biomechanikus ember, akinek az egész teste mesterségesen előállított, javítható, regenerálható. Egyedül az agya nem, amely a film elképzelése szerint a lélek lakóhelye. Elvégre az működtet mindent, attól vagyunk azok, amik. Ez a test lesz az a PÁNCÉL, amelyben ott rejlik az ember esszenciája, a SZELLEM-e, vagyis a lelke. Anno sokan pfujoltak, hogy így fordították le a címet. Egyesek szerint TUDAT a BUROK-ban sokkal találóbb lett volna, a Ghost szellemet, a Shell pedig héjat, hüvelyt is jelent, nem feltétlenül kagylóhéjat. Az eredeti mangát Shirow Masamune írta 1989-ben – és sose hinnétek, de – egy magyar származású író, Kestler Artúr 1967-es könyve alapján, amely a Szellem a gépben címet viselte. Egy olyan filmnél, ahol csak azon ennyit lehet matekozni, hogyan is fordítsuk le a címet, nem biztos, hogy pont az amerikaiak fognak egy tökéletes remake-kel előállni.
Ennyi felvezetés után nyilván kíváncsi vagy, hogy sikerült szerintem a remake? Remake ez egyáltalán? Nagyon hasonló a helyzet, mint a múlt héten bemutatott Szépség és a Szörnyeteg esetében. Mert ott is egy rajzfilmet ültettek át élőszereplős verzióba. De míg ott szinte pontról pontra lemásolták az alapanyagot, itt valami egészen más utat választottak, és szerintem ez meg is pecsételte a film sorsát. Mert a Ghost in the Shellélőszereplős változata ebben a megközelítésben nagyjából olyan, mint egy videojáték-adaptáció, és ezzel azt hiszem, többet mondtam a kelleténél. Mint az istentelenül elbaszott Max Payne, aminek a története egy faékkel versenyezhet, mégis sikerült túlbonyolítani. Vagy a tavalyi rossz emlékű Assassin’s Creed is felmerült bennem, aminek a vizualitása egészen emlékezetes volt, de a történet totál hidegen hagyott, pedig kétségbeesetten próbálták azt mutatni, mennyire epikus. Dacára, hogy bizonyos beállítások, jelenetek – hasonlítsd össze a két főcímet, az eredetinél csak zene szól – egy az egyben visszaköszönnek az animéből, ebben a filmben mindent elmondanak, mert félnek attól, hogy TE, kedves néző hülye vagy.
Vegyük azt, hogy már a film elején kapunk egy sablon bevezető szöveget. Nem tudom, miért csinálják ezt, lehet, még a Star Wars idején beidegződött, de ott az egészet feldobta a beúszó felirat. Én nagyon megijedek mindig, amikor ÍGY kezdődik egy film, elmondják, hülye néző, ez van, fogadd el. De legyen ez a kisebb gond, mert ebbe nagyobb filmek is hajlamosak beleesni. Az már csak hab a tortán, hogy pár hete húsz percet le is vetítettek a filmből mintegy ízelítő gyanánt, és eddig ez kivétel nélkül olyan filmekből történt, amelyek finoman fogalmazva nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, lásd Tron – Örökség, Godzilla stb. És aztán hogy minden kerek legyen, vetítés előtt az embargós papírt is az orrom alá nyomták. Ez így már több mindent mutat, mint egy Jupiter–Merkúr együttállás. De térjünk vissza a néző vezetéséhez. Hőseink – Major és a drabális Batou – a HANKA cégnek dolgoznak. Hogy a nézőben ez tudatosuljon, ezt jó hangosan bemondják. Mert nem egyértelmű, hogy mutatják az óriás kivetítőn, hogy HANKA, vagy mert a recepció fölött ki van írva, hogy Hanka Technologies, vagy mert mikor a páros belép az épületbe, még egy robothang be is nyögi: Köszöntjük a Hanka Vállalatnál. Nem, ennyiből ez nem egyértelmű, be kell mondani, biztos, ami biztos.
Ez az egy példa végigvonul az egész filmen. A gonoszok magyarázzák, miért gonoszok, mit miért tesznek éppen, az orvosok magyarázzák, mit csinálnak, hogy gyógyítják éppen Majort, hogy rakták össze lépésről lépésre – nem mintha éppen nem látnánk a nyitányban –, Major meg magyaráz, hogy mit csinál, mire jött rá, mikor kezd változni a gondolkodása, milyen belső problémák gyötrik és hasonlókat. Az egyetlen, aki nem magyaráz, az Batou, ő csak egyszerűen übercool. Nekem már ő volt a kedvencem az eredeti animében is, és talán őt csinálták meg a legjobban. Ha valamit el kell ismerni, akkor az az, hogy végre eljutottunk oda, hogy egy adaptációban úgy néznek ki a karakterek, ahogy az eredetiben. Pl. anno a Constantine-ben Keanu Reeves tök jó volt, de mennyivel jobb lett volna szőkén? Pilou Asbaek tökéletes a szerepre, éppen eléggé robusztus, csupa izom óriás, akiben azonban ott a szív is. Nagyon meglepett, hogy rendes szemei vannak, ez a film jobb pontjaihoz írandó. Asbaek egyébiránt szerepelt a tavalyi Ben Hurban, az idei Nagy Falban, sőt már játszott együtt Johanssonnal is a nem túl sikeres Lucyben. Magyar hangja Szabó Győző, aki telitalálat, majdhogynem ez a film legnagyobb érdeme… és ezt most mindenki úgy értelmezi, ahogy akarja.
Juliette Binoche nem értem, hogy keveredett a lecsóba, talán ő a legrosszabb az egész filmben. Az összes szövege olyan, mintha súgógépről olvasná, mert annyira papírízű mondatokat kapott. Takeshi Kitanot mindig jó érzés viszontlátni, de azért a személyéhez kapcsolódó kérdéseket nem ártott volna tisztázni – ő aztán annyira ázsiai, hogy csak feliratozva hajlandó megszólalni. Mindenesetre, akik amiatt hőbörögtek, hogy „de milyen dolog az már, hogy egyetlen ázsiai sincs egy anime feldolgozásban”, azok megnyugodhatnak. Rengeteg ázsiai felbukkan, hiszen a filmet talán csak az ázsiai piac fogja megmenteni, de a legtöbbjüket inkább nem említeném, mert az már spoilernek számítana. Különben is a manga-anime technológia eleve a nyugati embereket vette alapul, így természetesnek vehető, hogy sok nyugati színész játszik a filmben. És akkor foglalkozzunk már kicsit a szamócaajkú Johanssonnal is, aki szinte biztos, hogy azért kapta meg ezt a szerepet, mert az Under the Skinben is valami hasonló lényt formált meg. Aki itt járkál köztünk, de azt se tudja, hogy ő embernek számít, vagy valami túlvilági akárminek, aki nem tudja, mi az értelme a létezésének, csak gépiesen teljesíti egyik parancsot a másik után.
Vicces, hogy testpáncélján nem jelenítik meg a mellbimbókat, de a körmöket igen, hát istenem PG-13. A lényeg, hogy szakasztott mása az animében látott eredetinek. A ruhái, a bőre: a küllemre tehát nincs sok okunk panaszkodni. A filmet teletömték akcióval is, s bár ezek szépen koreografáltak, a már említett derivativitás miatt nem vonják be a nézőt. 2017-ben pedig a lassítások sokkal inkább tűnnek – már nekem is, basszus, legalábbis ebben a formában – puszta időhúzásnak, pozőrködésnek, semmit áll-leejtős pillanatoknak, amelyeknek feltehetőleg szánták őket. Cserébe a látvány eszméletlenül gyönyörű. Az egész város látképe – amit kicsit túl is használnak –, a jövőbeli autók, a különböző tuningolt technológiák, melyek meg is jelennek az embereken, ahogy azt kell. Ugyanakkor EZ a látványvilág továbbra is a Szárnyas fejvadász látványvilága, egy kicsit megspékelve a Tron – Örökségével. De azért a 3D mindezt maximálisan fokozni tudja, pláne IMAX-ban. Úgyhogy szó se róla, a Ghost in the Shell egy gyönyörű vizuális orgia, a színek egész kavalkádját kapod bő másfél órán át, mint egy kaleidoszkóp. Ebbe helyenként csak az fog belerondítani, hogy néhol már annyira CGI, hogy látni véltem a vonalat, ahol rátették Johansson fejét a próbababatestre. A póktankra meg nincs bocsánat…
A film zenéjét Clint Mansell szerezte, nem rossz, de nem éreztem eléggé erősnek. De ez is csak eltörpül a fő probléma mellett. Itt alapvetően forgatókönyvírói hiányosságokról van szó, a két jómadár nem is értem, hogy kaphatta meg ezt a feladatot, amikor az egyik – Jamie Moss – egy közepes akciófilmet (Az utca királyai), a másik – William Wheeler – meg sok rosszat írt. Bárki megjósolhatta volna, hogy ez a projekt durván meghaladja a képességeiket. Aztán kaptunk egy szolgalelkű, bármiben kompromisszumra törekvő rendezőt, Rupert Sanders személyében, aki azt se tudta, hogy tartsa egyben ezt az egészet, és mindössze egyetlen felejthető filmet (Hófehér és a Vadász) készített. Mindehhez hozzájött a produceri gyávaság, PG-13, megalkuvás, és ez lett a végeredmény. Kár érte, mert gyönyörű film, jó színészek ugrálnak benne, csak a formához nem párosult tartalom, vagy hogy stílszerű maradjak, a páncél tökéletes, csak éppen hol marad belőle a szellem?
Ui.: Az IMAX-ban az egyik unalmasabb jelenetnél levettem a szemüvegem, és végignéztem a nézőtéren. Mindenki áhítattal bámulta a vásznat körülöttem, én szabad szemmel nem láttam a kódot, ők viszont rákapcsolódtak az utat mutató vászonra, és szívták magukba minden tudását. Lám, lám, nincs is ez a világ olyan messze. Csak még megoldjuk biomechanikus kapcsolódási pontok nélkül. Jelen esetben egy szemüveggel. Miután kifilozofáltam magam, én is visszatértem a Nagy Egységhez, hogy együtt lélegezzünk, és ne zökkentsük ki az Egyetlen Igazságot.
FILMBOOK – Minden, ami FILM. Szigorúan csak 18 éven felülieknek!
