"Tigris, tigris, éjszakánk erdejében sárga láng"
PERU
4. rész
Holdbéli tájon hurcol át bennünket a kiváncsiság…
Útban vagyunk a Ballestas-szigetek felé.
Megyünk, hogy meglessük az ember nélküli világot.
Útban a szigetek felé egy jel figyelmeztet a hegyoldalon. 180 méter hosszú, 80 méter széles. Itt van időtlen idők óta. Nem tudja senki sem, kik és miért csinálták. Mit ábrázol. Mit jelent.
És mindegy is.
Hiszen a Styx vizén hajózunk, nem létező tájon, egy másik világ felé. Charón, a túlvilági révész nem kéri most az átkelés árát. Mert ez az egyetlen hely a világon, ahonnét van visszatérés.
A vízre szállás mindenképpen elszakadás.
Itt pedig tényleg út a másvilágra…
Ezek a hegyek az Idő megkövesedett, szétszórt, elfeledett, játékai.
Még gyerek volt az Idő és szertelen, amikor szétdobálta őket. S nem nézett feléjük azóta sem. És megöregedett.
De akkor még gyerek volt.
Ott lábatlankodott az Isten körül a teremtéskor, és el-elcsent valamit a szanaszét heverő dolgok közül. Markába szorította a semmi lehulló darabkáit, és összegyúrta őket.
Ezek a hegyek lettek belőlük…
S ezek a szigetek.
S elteltek évmilliók, és készen állt a mű.
Készen állt az ember nélküli világ…
Ahová most közeledünk, a bölcs óceán hátán, megrabolni a teremtés csodáját, belesni a természet hálószobájába, illetlenül.
A kopár sziklákon hemzseg az élet.
Madarak milliói nézik egykedvűen jöttünket.
Guanokormoránok, perui szulák, perui pelikánok és inkacsérek nyugtázzák, hogy megérkeztünk. Humboldt-pingvinek totyognak a meredek, éles sziklákon.
De honnét ez a nyüzsgő élet néhány kopár, kietlen sziklán?
Nos, a tudományos magyarázat igen egyszerű. A perui partok mentén haladó hideg Humboldt-áramlat rengeteg tápanyagot szállít. Mivel a hideg, ám oxigénben gazdag víz hemzseg a planktonoktól, így hatalmas halrajokat vonz magához, a halak pedig ide vonzzák a madarakat és a fókákat.
Ennyi csak a titok.
A többi pedig már nem is ránk tartozik.
A többi az ember nélküli világ csodája.
Dél-amerikai oroszlánfókák hatalmas csapatai halásznak a vizekben és sütkéreznek a sziklákon. Egy-egy nőstény távolabb húzódik kicsinyével a többiektől, a békesség végett.
Egy építmény, ember alkotta építmény riasztja meg a tekintetet.
Igen, az ember nélküli világba is megérkezett aztán az ember.
Guanoért jött.
A guano kecsua szó, jelentése trágya. Mert a guano nem más, mint madár ürülék.
Már az inkák előtti idők óta természetes, nitrátokban gazdag trágyaként használják.
A 19. században a perui guano volt a világ legjobb guanoja, s mint ilyen, az ország egyik legfontosabb exportcikke. Közel egymillió tonnát gyűjtöttek össze évente. Aztán -mert az ember ilyen, ostoba és mohó és telhetetlen- elfogyott a guano. És attól fogva a perui kormány szabályozza a guano begyűjtését is. Hétévente gyűjtik be, hagyományos módon. Vödörrel, lapáttal.
Guanokormoránok, perui szulák, perui pelikánok, inkacsérek, Homboldt-pingvinek és oroszlánfókák milliói nyugtázzák jöttünket. Tűrik, hogy belessünk az ember nélküli világba, a világukba.
Belestünk az ember nélküli világba hálószobájába. Ölébe. S lám: találtunk embert. Egy embert. És ez a helyes arány.
Guanokormoránok, perui szulák, perui pelikánok, inkacsérek, Homboldt-pingvinek és oroszlánfókák milliói közt egy ember, aki guanot gyűjtöget.
Ha így lenne mindenütt, lenne remény.
De sajnos, nincsen így.
Mondják, olajat találtak errefelé is. Akkor pedig talán most láttuk utoljára a csodát. Az ember nélküli világ csodáját…
Elhagyjuk az óceán moraját, sivatagi tájon haladunk az ismeretlen felé.
Ki lakik errefelé?
A csönd? A halál? Az ördög vagy az Isten?
Icaban ott van mindegyik…
Együtt laknak a melegben, káoszban, nyüzsgésben, dudaszóban.
A főtér, a Plaza de Armas itt is egy kész őrület.
A főtéri templom zárva van. Mállik szét, lepi a por, elemészti az enyészet.
Mellette áll a város egykorvolt leggazdagabb családjának háza. Nevezhetjük inkább palotának…
Szomorú mementó a város katedrálisa. A város védőszentjének tiszteletére emelték, s szentelték El Senor de Luren nevére. Évszázadokon át volt búcsújáró hely, zarándokok jártak ide az ország minden szegletéből.
De 2007-ben egy rettenetes földrengés elpusztította a város katedrálisát is.
Központi tornya leomlott, számos embert temetve maga alá.
S az egész város megszenvedte a pusztulást.
A katedrális mellett árusok árulják a múltat – ami jelen esetben olyan képeket jelent, amelyek az egykorvolt templomot ábrázolják.
Elhagyjuk Icát, de még visszanézünk rá a sivatag felől.
Visszanézünk, mielőtt elnyelne bennünket a sivatag. A sivatag, ami alatt rengeteg víz bújik meg. Hiszen a Rio de Ica völgyében járunk, és a rejtőzködő vizet az itt élő emberek felszínre kényszerítik, és azzal öntözve termékennyé teszik a sivatag homokját. Senki sem gondolná, de Ica egész Peru legnagyobb szőlő és bortermelő vidéke.
…És most hagyjuk, hogy elnyeljen bennünket a sivatag.
A csönd elköltözött innen. És beköltözött helyére a némaság. És összejár barátjával, a vékonydongájú széllel.
Belefonta hosszú hajába a vékonydongájú szelet a némaság, így kergetik együtt évezredek óta a homokot.
Így teljesedik ki a Semmi, és válik ismét felfoghatatlanná a világ és az Idő.
Blake tigrise is ide jár…
Mindegy, milyen alakban. De itt bolyong, az örök kérdések között…
„Tigris, tigris, éjszakánk erdejében
sárga láng, mely kéz szabta
rád rettentő szimmetriád…”
Ez a kérdés a Huacachina oázis mélyén is. Mert ez az örök kérdések egyike, mindenhol a világon.
Igen, és itt vajon ki volt a Mester?
Itt is a Teremtés idején siheder Idő, vagy ez már az Úr műve?
És mit gondoltak az első emberek, akik megálltak itt, ebben a világban, ebben a tájban, ebben a némaságban, hallgatták a némaság hajába belefont vékonydongájú szél dalát, és kimondták a kimondhatatlant: Itt fogunk élni…
Mi elől menekültek éppen idáig, Uramisten…
És mi vajon mi elől menekültünk…
Azt legalább sejtjük…
Aludjatok.
Ne találjon benneteket ébren a sivatag egyetlen démonja sem…
Folytatjuk…
Bayer Zsolt
Forrás: Bádog – Bayer Zsolt blogja
