Túlzás lenne a bájos jelzővel illetni egy káromkodásokkal, gyilkosságokkal és szétrobbanó testrészekkel tarkított akciófilmet?
Történet röviden:
Miután Ray Owens (Schwarzenegger) egy balsikerű művelet miatt érzett elkeseredésében elhagyja a Los Angeles-i rendőrség kábítószerosztályát, seriffként vigyáz egy álmos határvároska, Sommerton Junction rendjére. A békés időknek azonban egyik pillanatról a másikra vége szakad, amikor a hírhedt drogbáró, Gabriel Cortez (Eduardo Noriega) elképesztő vakmerőséggel megszökik az FBI rabkonvojából. Kíméletlen zsoldosok segítségével, akiket a jégszívű Burrell (Peter Stormare) vezet, Cortez az amerikai-mexikói határ felé száguld egy felspécizett kocsiban, egy tússzal az oldalán.
Kritika:
Lehet, hogy néhány éve Hold-méretűre keredett szemekkel vizslattak volna e felvetés kapcsán, ám azóta kaptunk két The Expendables-epizódot… Stallone ezen eksönködései szintén bővelkedtek a vérben és a zsigerekben, ám imádnivaló vén rókák lőtték rongyosra az ellent, ráadásul nem kevés poén kíséretében. Nos, a mi Arnie-nk (ki az, kinek e keresztnév alapján más ugrik be?) tíz év után döntött úgy, hogy ismét nekiveselkedik egy film főszerepének, és mivel láthatóan remekül érezte magát A feláldozhatók töltényorkánja közepette, nem is nagyon tért le arról az útról. Az Erőnek erejével is magán viseli azokat a jegyeket, melyek miatt a trottyok háborúját is imádtuk: öreg fószer elintézi a fiatalabb rosszfiúkat, vaskos beszólások, humorosan véres akciók stb. Ám Schwarzi és rendezője, a dél-koreai Jee-woon Kim (Két nővér, Keserédes élet) közös mókája egy cseppet sem tűnik koppintásnak: például korántsem akar sokat markolni. Kapásból a helyszín is egy álmos határvidéki kisváros. A főhősön kívül nincsenek nagy sztárok és a cselekmény sem próbál hatalmas csavarokkal és felesleges mellébeszéléssel okosabbnak láttatni egy faék-sztorit, amely egy mondatban is könnyedén kifejthető: egy szökött maffiavezér épp a mexikói határ felé tart, ám át kell haladnia előtte egy kisvároson, melynek seriffje ezt nem hagyja annyiban.
Úgy nagyjából ennyi. Azért bepillanthatunk a városka unalmas hétköznapjaiba és a drogkartell-vezér profi szöktetésébe is, ám a lényeg természetesen a film fináléja, az a bizonyos leszámolás. A régi filmes toposz, miszerint esélytelenek néznek szembe a fölényben lévő ellenséggel, itt is kifogástalanul működik, köszönhetően a maroknyi szedett-vedett hősnek. Egy hatvanas seriff, egy pocakos helyettes (Luis Guzmán), egy fegyvermániás csodabogár (Johnny Knoxville), egy kisvárosi rendőrnő (Jaimie Alexander) és egy kissé lecsúszott fickó (Rodrigo Santoro), akit a sittről is csak azért engedtek ki, hogy segítsen nekik a harcban…
Nos, fogalmazzunk úgy, hogy e csapat egészségéért jobban izgultam, győzelmükben pedig egy csöppet kevésbé bíztam, mint A feláldozhatók esetében. Szerencsére a remek dumákkal, szituációkkal és alantasan szórakoztató akciójelenetekkel a zsánerek között előszeretettel lavírozó Jee-woon Kim hozza koreai formáját (filmjei közül A jó, a rossz és a furcsa idéződik meg leginkább, már csak a western-fíling miatt is). És az sem baj, hogy nem sok vizet zavar majd a film, hiszen amíg Schwarzi ilyen kellemesen önironikus, szeretnivaló és szórakoztató mozikban tűnik fel, addig üdítő őt vásznon látni, még így kissé megfáradtan is.
vox.hu – Szöllőskei Gábor
