Magyar Tükör.
A JELENTKEZŐK
Egyszer az Oroszlán felhívta birodalmának népeit, hogy álljon elő az, aki a legszorgalmasabbnak tartja magát. Százezren jelentették magukat: de a Hangya hallgatott.
Aztán annak kellett előállni, aki a legbátrabb. Százezren jelentették magukat: de a Párduc hallgatott.
Harmadszor annak kellett előállni, aki legszebben énekel. Százezren jelentették magukat: de a Fülemile hallgatott. Utoljára az Oroszlán arra hívta fel népeit: álljon elő az, aki a legszerényebb. Háromszázezren jelentették magukat: de a Hangya, a Párduc, meg a Fülemile hallgatott.
AZ IDEGEN
A tanító kisasszony lánya egy papagájt kapott a vőlegényétől ajándékba. A városból hozott furcsa madár hamar megszokta új otthonát, s egész nap úgy rikácsolt, ahogy csak kifért a torkán.
– Óh, mily isteni szépen dalol – hápogták a nyitott ablak alatt hallgatódzó Kacsák. – Bizony, sohasem hallottunk eddig ilyen szép énekléseket!
– Nono – szólt közbe egy kis Terce –, a mi fülemilénk itt a kerti bokorban mégis csak szebben énekel!
– Ugyan, menj a pokolba a te fülemiléddel – fortyantak fel a Kacsák –, hiszen ezt a szürke madarat, aki itt lakik a mi kertünkben, s valami árnyas bokorban elrejtőzve dalol, még csak említeni sem lehet egy napon azzal, aki pirossal tarkázott zöld ruhában egyenesen a városból jött, s aranyos kalitkában énekel!
A MAGASBAN
– Milyen jó dolgod van neked! – így szólt a Veréb a Sashoz. – Lelkedben milyen fenséges érzések kelhetnek, ha felszárnyalsz a felleges magasságba és széttekintsz onnét a mérhetetlen égbolton és a földnek rengeteg határain! Úgy-e, ott érzed igazán szárnyaid erejét, szíved bátorságát és egész voltodnak fenséges nagyságát!
– Tévedsz! – felelt a Sas –, ki itt köztetek, lent, nagy vagyok, ott fent azt érzem: parányi semmiség vagyok!
AZ EGY SOKSZOR TÖBB A SOKNÁL
– Rettentő ostobák az emberek! – vartyogta egy nagy Béka a tóban –, mi itt ezren majd megszakadunk, úgy brekegünk s vartyogunk, az a kaszás ember meg a réten, ha meg-megáll pihenni, felveti a szemét a levegő-égbe s azt az egy szál lebegve éneklő kis pacsirtát hallgatja!
A TORMÁBA ESETT FÉRGEK
Két féreg lakott egy tormában. Néha-néha összehozta őket a véletlen. Ilyenkor megszólalt hol az egyik, hol a másik, s nagyot sóhajtván, ennyit mondott: – Hej, de keserű ez az élet!
A lakótársa azután nagy búsan rendesen ráhagyta:
– Igazad van, bizony keserű ez az élet!
Mikor aztán idáig jutottak a beszélgetésben, minden további szó nélkül rendesen megfordultak, s ahelyett, hogy kifelé igyekeztek volna, az egyik erre, a másik arra, tovább fúrta magát befelé a keserű tormába.
A HÁLÁS RIGÓ
A Sárgarigó a fiókáit dédelgette a fészkén. Meglátta ezt egy vásott kölyök, kapta magát, neki fogott, hogy majd felmászik a fára, s elszedi a kis rigókat. Jó fent járt már a gyerek, mikor a Sárgarigó megpillantotta a Dongót.
– Csípd meg Dongó az orrát! Jó tettedet meghálálom! – kérte rimánkodva a Rigó a nagy Dongót, aki hajlott a kérésre, s úgy megcsípte a kölyök orrát, hogy a gyerek ott hagyva rigót, dongót, s mindent, ordítva siklott le a fáról, s bőgve szaladt haza az édesanyjához.
A Dongó a jó tett ígért jutalmát remélve, felszállott a fészekhez. A Rigó úgy tett, mintha világéletébe sohase látta volna ezt a Dongót. Utoljára is kénytelen volt a Dongó megszólalni:
– Látom, van egy falat édes körte nálad, hálából megengedhetnéd, hogy egy kicsit nyalakodjam rajta, mert ma még nem ettem!
– Mit?! – rikkantott a Rigó – ha nem szóltál volna, a magam jószántából adtam volna valamit, de zsarolni nem hagyom magam! Talán azt akarod, hogy azért, mert azt a kölyköt megcsípted, már most egész életedben én tartsalak el?!
A Dongó csak ámult-bámult, hogy mit kap ő a jótett helyébe, de nem sokáig álmélkodhatott a jámbor, mert a felháborodott Rigó elkapta, s lenyelte a zsarolót.
SZÚNYOGZSÍR
Egyszer egy élelmes patikás azt híresztelte, hogy ő nála szúnyogzsírt lehet kapni, amitől a fájós fogból egyszerre kiáll a fájás. Mikor az Oroszlán ezt meghallotta, ki akarta adni a parancsot, hogy a Verebek minden faluban hirdessék, hogy ez bizony nem igaz, mert hiszen a szúnyogoknak nincs zsírja!
A szúnyogok azonban az Oroszlán elé járultak, s megkérték, hogy hagyja a patikást tovább is disznózsírból való szúnyogzsírt árulni, hiszen a csalafinta patikás ezzel csak dicsőséget szerez a Szúnyogoknak!
– Jó, hát én nem bánom – szólt az Oroszlán –, de aztán engem ne okoljatok ám semmiért!
A csalafinta patikás tovább árulta a szúnyogzsírt, s olyan országos lármát csapott a nevezetes jó szer dicséretével, hogy egy-két hét múlva azok a fogfájós emberek, akik azt gondolták, hogy otthon is meg lehet az ilyen orvosságot csinálni, egyebet se tettek, csak szúnyogot fogdostak. Százmillió számra pusztult így a szúnyog. Mikor a Szúnyogok látták, hogy ez már több kettőnél, elmentek az Oroszlánhoz, s kérték, segítsen már most ezen a bajon.
– Nekem már most hiába jajgattok – mondta az Oroszlán –, mert ha az igazi dicsőség is bajjal jár, bizony igazságos dolog, hogy ti most az érdemtelen dicsőség ostoba megkívánásáért bűnhődjetek, s az egész világ kinevessen benneteket!
(Bartóky József: Magyar fabulák, 1921. Forrás: Magyar Társadalomtudományok Digitális Archívuma)
