Feketén, morbidan szeretetről, emberségről.
Megerőszakolták, miközben haldoklott, de még mindig nem tartóztattak le senkit. Hogy lehet ez, Willoughby rendőrfőnök úr? – ez az a két mondat, amelyik az Erőszakik rendezőjének új, Három óriásplakát Ebbing határában című filmjében azon a bizonyos három plakáton szerepel, miután a meggyilkolt lány anyja kibérli őket, hogy világgá kürtölje fájdalmát és haragját, illetve nyomást gyakoroljon a helyi rendőrségre.
A mindenre elszánt asszony lépése háborúhoz vezet a rendőrséggel, melyben csak úgy repkednek az öklök, a szitkok, az egymást földbe döngölő beszólások és a Molotov-koktélok.
Az idei Arany Glóbusz meglepetésnyertese jóval több, mint egy kisvárosi gyűlöletpornó a gonosz, nemtörődöm zsaruk és egy szegény, kétségbeesett anya között – köszönhetően a remek színészgárdának és még inkább a zseniális Martin McDonagh író-rendezőnek.
A kortárs dráma csodagyerekeként ünnepelt ír–angol írónak olyan darabokat köszönhetünk, mint a Vaknyugat, A kripli és a Párnaember, de kapott ő már Oscart rövidfilmért is 2004-ben (Six Shooter), A Három óriásplakát a harmadik nagyjátékfilm, melyet ő írt és rendezett.
Talán senki nem tudja nála feketébbre festeni, morbidabban tálalni a szeretetről és emberségességről szóló történeteket. Élve boncol: leás a lélek legsötétebb bugyraiba, és kipakolja annak tartalmát. Tessék, itt van minden, mondja, miközben újra és újra kifordítja a részeket. Meglep, és mi még nevetünk is közben.
A történetben a tettesek személye valójában csak annyira számít, mint az, hogy ki ölte meg Laura Palmert. Ez nem szuperdetektíves-nyomozós krimi, nincs mindent eldöntő bizonyíték, minden kétség felett álló gyanúsított. És ugyanígy nincs feddhetetlen rendőr és tökéletes anya sem. Mildredet (Frances McDormand) dühíti a közösség összezárása, és kínozza saját bűntudata.
Nem lehet nem együtt érezni vele, ám haragja és gyásza ártatlanoknak okoz gyógyíthatatlan sebeket a serifftől, a papon vagy Jamesen, „a kisváros törpéjén” (Peter Dinklage) át a saját fiáig. A vele szemben álló Dixon (Sam Rockwell) az a tipikus vidéki alkoholista közrendőr, aki megszokásból ver színes bőrű őrizeteseket, és akinek jóságában Willoughby seriff (Woody Harrelson) mégis rendíthetetlenül hisz.
Frances McDormand a Fargo óta nem alakított ekkorát: egyetlen nézésében több erő van, mint egy közepes erősségű hurrikán tölcsérében, Woody Harrelson is hozza a formáját, de talán Sam Rockwell a legkellemesebb meglepetés.
McDonagh hihetetlen empátiával fordul a közösség legkevésbé szerethető és legtöbb fájdalmat okozó, kissé kretén tagjához is, egyetlen karakter sem marad meg olcsó sztereotípiának. Nem a kézenfekvő figurákat és reakciókat választja.
Ért a lélektanhoz, és oda üt, ahol a legjobban fáj: a filmben addig eszkalálódik a gyűlölet, mígnem eljutunk a csavarig, amelyből valami egészen fantasztikus és emberi végkifejletbe fordul a történet, és amely megtöri mindezt.
Korábban megkérdezték a rendezőtől, vajon mindig erőszakról és kétségbeesésről fog-e írni. A szerző, aki magát erőszakellenes anarchistának nevezi, azt felelte, hogy egyszer majd romantikus komédiákba kezd, amelyekben talán nem hal meg senki. Szerencsére ez még odébb van.
(Három óriásplakát Ebbing határában, amerikai–angol dráma, 115 perc, 2017. Rendező: Martin McDonagh. Bemutató: 2018. január 25. Forgalmazó: Fórum Hungary)
Terján Nóra – www.magyaridok.hu
