Az Emoji-film az infantilizmusa ellenére egy roppant eredeti ötlet.
Az Emoji-film hagyományosnak tekinthető cselekményvezetése mellett különös témaválasztásával hívja fel magára a figyelmet. A „jobb sorsra érdemes” Tony Leondis rendező az animációs családi mozijában a különböző chat- és közösségi felületeken használatos emotikonok kelnek önálló életre és keverednek változatos kalandokba.
Az egyetemes filmművészetet mindig is végigkísérték olyan témák és művek, amelyek megfilmesíthetetlenségének legendás körülményei hamarabb találtak megfilmesítőre, mint maga az eredeti mű – már ha ezzel a metaforikussággal kecsegtető paradox szituációval szeretnénk érzékeltetni tárgyunk milyenségét.
Elég, ha csak például – számos irodalmi alapanyag és adaptáció mellett – olyan könyvek jutnak eszünkbe, mint például Karl Marx A tőke című, a XX. századot elég jelentősen meghatározó és formáló gazdaságfilozófiai főműve, melynek első adaptálója majdnem a filmművészet hajnalának legnagyobb géniusza, Szergej Mihajlovics Eizenstein lett. A nagy gazdasági világválság idején filmterve végül nem valósult meg, hogy aztán évtizedekig a megfilmesíthetetlenség köde lengje körbe e művet – értelemmel vagy értelmetlenül. (Végül Alexander Kluge német író és filmkészítő készített tízórás filmmaratont A tőkéből, a legutóbbi gazdasági világválság idején.)
Juthat eszünkbe emellett még számos hasonló művészettörténeti csemege, de inkább nézzük a dolog másik oldalát: azt, amikor eleve megfilmesíthetetlen valami, pusztán csak létezése mikéntje miatt. Noha ezen az állításon a szürrealisták sokat oldottak, ennek mégsem alakult ki fősodorbeli hagyománya, egy-egy film csak elvétve jelezte, hogy ennek az őrületnek a búvópatakja csendesen, de annál rendíthetetlenebbül csordogál észlelésünk lába alatt.
A minket körülvevő tárgyak antropomorfizálása teljesen rendben van, szinte mindennapjaink részét képezik, szeretjük őket. A nép- és varázsmesék világától kezdve akár Babits Mihály költészetén (vö. „Van a tárgyaknak könnyük. Érzem olykor, / Hogy sírnak a szobámban…”) és József Attila megszemélyesítő poézisén át (pl.: „… lomhán szinte lábrakap / s mászik a súroló kefe; / fölötte egy kis faldarab / azon tünődik, hulljon-e.”) egészen a Disney és Pixar animációs filmstúdiók mesefilmjeinek szereplőiig.
Ez az amerikai családi animációs mozi főként a témaválasztása miatt érdekes
A tárgyakkal benépesített mesevilág és a szürreális ámokfutások közötti határ nagyon vékony. Az 1986-os „Egyszer volt… az élet” című, nálunk is hihetetlenül népszerű francia rajzfilmsorozat arccal és személyiséggel rendelkező vérsejtjei és baktériumai még talán az innenső oldalon vannak, de a 2015-ös amerikai Agymanók felvonultatott érzelemallegóriái (Derű, Bánat, Harag, Majré, Undor) már talán a túlsón. Ahogy egészen biztosan ott van a mobil- és internetes kommunikációt kiegészítő ikonikus nyelvben használt érzelemkifejezésre alkalmas szimbolikus írásjelek (emotikonok) főszerepbe állításával készült, Az Emoji-film című egész estés animációs mozi is.
Ha engedünk a szürrealizmus csábításának és túllépünk azon, hogy lehet-e filmet csinálni írásjelekkel (a vessző szerelmes lesz a hosszú útra induló gondolatjelbe, aki ősidők óta vívja harcát a pontosvesszővel… stb.), akkor máris egy olyan filmben találjuk magunkat, amelyik felmondja nagyjából ugyanazt az amerikai leckét, amelyet az összes többi is: a barátságról, az egyéniségről, a világ megmentéséről, no meg a „merj önmagad lenni”-ről – és itt engedjük el magunkat, hiszen teljesen mindegy, hogy egy animált mókus, őslakos, bébipolip vagy pedig egy kakiformájú smiley figyelmeztet minket az élet és erkölcs alapjaira.
De ne legyünk cinikusak: a könnyed társadalomkritikával és utaláshálóval is kiegészített mesefilm a maga módján felhőtlen szórakozás – az írásjelek antropomorfizációjának központba állítása pedig minden nyers infantilizmusa ellenére roppant eredeti ötlet.
Ennyi és nem több.
Pál Dániel Levente – www.magyaridok.hu
